“Őszinte remény bántja büszkeségem. Mert őszintén reménykedem, hogy számodra majd a várt boldogságot jelenti, hogy az én büszkeségem és reményeim a sárba tiportad.”
Így rendezte gondolatait, miközben aztán letette a gondolat fonalát és folytatta napi teendőit. Rettentő karikás szemekkel töltötte reggeli (harmadik) kávéját. Opálos tekintetében is tisztán láttam, hogy belül tajtékzik. És vár. Vár, hogy merre lépjen úgy, hogy most még emelt fővel távozhasson. Ezért is gondoltam, hogy könnyítve terhén címzek neki egy levelet.
Kedves!
Mindaz, amit te fájdalomnak vélsz, olyan hegyeket elmozdító erő, hogy megszakadok, ha tovább kell ezt hordoznom. Dobd el, vesd másra, égesd ki! Mivel engem egyszerűen nem mellőzhetsz…mivel nélkülem nem létezel… kénytelen leszel a viharjaidat kidobni. Itt az ultimátumom: vagy ők, vagy én! (Bár gondolom, nélkülem ők sincsenek.) Ami eddig történt, fogadd el, színes füst volt, az érzékek délibábja, ezért, mint minden valamire való délibáb, megszűnt létezni,ráadásul úgy, hogy sosem volt valóságos. Őrült dolog ez, kedves és felejtsd el, hogy így szólítottak valaha, “Kedves!”. Légy úr a tomboló viharjaid felett, különben el kell hagyjalak és ez megölne. Engem nem. Csak téged. Már a legutolsó alkalommal is azzal áltattál, hogy nem lesz több megszakadás. Tükröd vagyok naivitásodban, mert ezt elhittem. Ám mindketten tévedtünk, azt hiszem egymás kapcsán is. Látod, levelem is úgy írom, mintha lenne más lehetőség, pedig nem akarok adni, egyszerűen csak mennék. Veled akartam ezt az utat végig járni, amire most készülök, s lám mégis ketté szakítom most ezt az utat, a tied ésaz enyém, mert egyszerűen nincs…
A levelet széttéptem. Összegyűrtem és kidobtam. Új oldalt kezdtem.
Kedves!
Veled maradok örökre.
Aláírás
Már majdnem meghasadt Szíved
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: