Harmincegyedik – Szelídítés

FRANZ SCHUBERT

DIE SCHÖNE MÜLLERIN
DALCIKLUS WILHELM MÜLLER VERSEIRE

No.14. A vadász (Der Jäger)

	Te vakmerõ vadász, hé, mi dolgod itt?
	Menj cserkészni máshova, senki se hítt.
	A patakhoz nem jár se medve, se bak,
	Egy hûséges õzike van erre csak.
	Ezt hiába lesed a bozóton át,
	Mert fél tõled, kis szíve remeg, ha lát.
	Úgy megriad, ha szilaj kopód csahol,
	Ha dörren a puskád, a kürtöd, ha szól.
	És jó lesz, ha lenyírod szakálladat,
	Mert bozontos arcodtól elfut a vad.

Tökéletes ősz volt. Őszről írni ősszel végtelenül kiábrándító. Sablonos. Te sosem tudtál sablonos lenni, belehaltál volna, ha olyannak kell lenned, mint mások. Te belepusztultál volna, ha azt kell tenned, ami konvenció-szerű, ha úgy kell viselkedned, ami az elvárt. De sablonos voltál. Sablonos volt az örökké kitűnni akarásod. Mert mindenki ki akar.

Azért szóvá tetted volna, hogy a művészet megcsúfolása ennyire kikövetkeztethetően viselkedni. Hogy az ősz ihlet meg ősszel. Igazad van. Nem voltál mindig sablonos. Néha meg tudtál lepni azzal, hogy te is tudsz könnyed lenni. Bár könnyedén eladtad magadról, hogy végtelen vagy, hogy szabad vagy, hogy te magad vagy a vihar utáni friss fuvallat, nem voltál az. Én legalábbis ezt sosem hittem el rólad. Én megtaláltam magam a száradó levelű fák között. Én el lettem rejtve az őszben. De te a tél voltál. Hideg. Hófehér. Előkelő bundák, füstös illat, csillogó, csak aztán beszürkültél. Mint mikor az isteni hó olvadásnak indul. Nem voltunk idegenek egymásnak, ahogy az Elmúlás Évszak sem idegen a Rideg Évszaknak. Mert én tudtam, hogy ami kívülről rideg, az rejt meleg szobákat. Ahol füstillat van, ott valahol a  közelben tűz is lobog…

Nem voltál mindig sablonos. Sokszor mondtad ki azokat az igazságokat, amiket mások nem mernek. Manapság nem divat igazságokat kimondani. Manapság mindenkinek illik tudnia, hogy az éremnek legalább, de minimum két oldala van és a jó ízlés ellen való radikálisan holmi szilárd álláspontokat foglalni. Te nem törődtél a divattal. Inkább kimondtad. Persze ki, még fiatal voltál és nem tanultál meg következményektől félni. Te más korba születtél. A te szemüvegeden keresztül látva a világot minden hóbortnak tűnt, de minden hóbort mögött meg tudtad látni a feneketlen mélységet. Emlékszel, mikor megkérdezted, hogy mikor van a születésnapom? Azt feleltem, ősszel. Pedig ez nem igaz. Télen van. Már havazott, amikor világra jöttem. De én nem engedek a télnek. Csak aztán találkoztam veled.

Te is akkor voltál könnyed különben. Ősszel. Bezártad utánam a kocsiajtót, nagyon gyengéden, olyan gyengédséggel, amilyen gyengédséget emberek érdemelnének, nem tárgyak. Tudtad, hogy menetszéltől össze fog kócolódni a hajam, de talán már így is elég rendezett voltam neked, ennyi káoszt el tudtál viselni a harmóniában. Így tehát hajtottunk. Túl gyorsan, de igazából sohasem féltem. Most mondanám, hogy csak melletted nem, ez nagyon romantikus lenne, de ez nem igaz. A sebességtől sosem féltem, ellenkezőleg.

Megérkeztünk a Vendéglő teraszára, leültünk a szőlőlugasok alá, belebámult a színesedő, festői táj az arcunkba és elképedtél, hogy te nem tudtad, nem is sejtetted, hogy ilyen szép itt. Aztán hozzá tetted, hogy persze legfőképpen azért miattam szép. Ilyenkor olvad a hó. A lankákon játszott a szél és önmagát szórakoztatta a levelek táncoltatásával, a felhők árnyékot vetettek, a nap, úgy tetszett, útja végére ér és a szomszéd asztaltól meghallottuk egy elégedett sóhaj trillájában, hogy az idei szőlőtermés, az jó lesz. Rendeltünk is bort. Reméltük, hogy azok a szőlőszemek is ilyen békében értek be. Csacskaságokkal szórakoztattalak, de te már a leves után Kantról beszéltél nekem és én hallgattam. Én forrót ettem, te hideget. Mármint levesből. És meghallgattál. És meghallgattalak. Én szelíd voltam mindig is. De félénk. Egy őz voltam az őszi erdőben, aki a száraz levelek halk roppanását szilánkok csörrenő, éles robajának hallja. De az őzeket nem szabad elengedni. Az őzeket, ha szabadon engeded, meghalnak. Te lassan közelítettél, habár mindent azonnal akarsz. Még az ételt is azonnal megrendeled, amikor még csak az italról kérdeznek és a desszertet is már akkor kikéred, amikor eléd teszik az előételt. Nem lehet így élni. Ilyen akaratosan. Ennyire nem könnyedén.

Hát ezért járt Schubert Der Jäger-e a fejemben, amikor befogtál! Utólag látlak csak. Akkor csak a dallamot hallottam. Nos, hát így ültünk ott fent a lugasban és csodáltad az őszt és elkezdtél kivágyni a télből. Vágytál az őszre. Az őzeknek azonban veszélyes a tél. Kevesebb az élelem. És kevesebb a búvóhely. Láttunk még együtt sok naplementét, ettünk sok levest, néha én fújtam meg a tiédet is, mert látod ennyire türelmetlen vagy, inkább megégeted a nyelved, csak ehess, csak ehess. Én fújom a te levesed, te meg jössz nekem itt azzal, hogy sablonos a múzsám. Nem lehet ilyen akaratosan élni! Ennyire durván. Ettől megriadnak a vadak.

Már nem is tudom, hogyan kezdődött. És hogy mi volt tökéletes. Eltéríted a gondolataim. Ez is sokszor volt így, bár inkább úgy mondanám, hogy tovább vitted a gondolataimat, mint ameddig maguktól elmerészkedtek volna. Ezt azért szeretem benned. Szeretem benned azt is, hogy megtört vagy, de nem reménytelen, mint egy igazi tél. Igazából szeretem benned azt is, hogy nem vagy könnyed és nem szökellsz, amikor én igen. A Vadász, meg a Vadja. Végső soron szeretem benned azt is, hogy sablonos vagy. Nem! Nem is vagy sablonos. Feloldozlak. Igazi vagy. Más, színes, üdítő változatosság, különlegesség, ékszerdoboz, hókristály.

Te még nem mentél el. A tenyeredből etetsz őzet és riasztó a gondolat, hogy lesz még hidegebb. Lesz még kietlenebb. Csak látom, hogy olvad a hó, ahogy az arcom melegét érzi a kezed. Az őzeket nem szabad elengedni. Az őzeket, ha szabadon engeded, meghalnak.