Harmincnegyedik – Bölcsőde

Ketten voltunk a történet szövői. A kezdőhangot az én Kis Tigrisem adta meg.

A következő történetet közösen fűzzük azzal az emberrel, aki a legfiatalabb vén bölcselő, akit csak ismerek . A történet fonalát egymásnak adogatjuk. Induljunk.

Csend van. Csak az akvárium szűrője búg halkan a sarokban. A panellakás túlfűtött és szűk. Izzadtságszag, félhomály, a Lámpagyár utca sarkán beforduló autó behúzott kéziféke. Nincs hangszigetelés az ablakokon. Egy pillanatra teljesen sötét lesz, amikor a szemben lévő buszpályaudvaron lekapcsolják a halogéneket. Lassan hozzászokik a szem, az akváriumban pedig világít a kicsi aranyhal, kint pedig a sárga hó.

A sarokban ül, összekulcsolt karokkal, felhúzott térdekkel, háttal a meleg falnak. A büdös lakásban egyre csak gyűlik a fájdalom, a nehéz levegő, a fojtogató félelem. Eléri a plafont és mint valami köd szép lassan belepi az egész szobát. Nincs menekvés. Szájíze fokhagyma és paprika. Érzi, ahogy rásimul testére a feszes ruha, ahogyan a melegben szép lassan megdagad mindene és legszívesebben csak kiállna meztelenül a hideg, hóval borított balkonra és nézné a fényszennyezett, füstös eget. Fél, hogy hányni fog így inkább kimegy mosdóba. Nem kapcsol villanyt, mert fél, hogy akkor majd meglátja azt, amitől a legjobban fél. Lassan ül le a kényelmetlenül meleg deszkára és érzi, ahogyan egyre könnyebb lesz. Reméli ezután majd elmúlik a feszítő hányinger. A résnyire hagyott vécéajtóból látni az aranyhalat. Ott úszik egyhelyben az üveg előtt és nézi, ahogyan lassan vécépapír után nyúl, majd hátradől. Ujjaival a vastag kardigán alá nyúl és megmarkolja hasát. Erősen összeszorítja, remélve, hogy egyszercsak a nagy nyomás hatására szétreped és a vécén szép lassan lecsorog a felolvadt háj egészen a csatornáig. Lehunyt szemekkel összpontosít és érzi a szétáradó gyűlöletet. Hánynia kell, de nem jön semmi csak a kellemetlen fokhagymás szájíz.

Csörög a telefon. Tudja, hogy ő az. Olyankor kicsit hosszabban hagyja, hogy kicsengjen. Szereti az érzést, amikor bizsereg a tenyere, izzad a talpa és hirtelen megugrik a mellkasa. Lassan sétál a kagylóhoz és csak mosolyogva nézi egy ideig. Hirtelen könnyes lesz a szeme és kiáltani akar. Már egy hete nem hívott. Nem hagyott üzenetet. Biztosan most szülte a felesége a negyedik lányukat. Amikor felveszi nem szól bele, csak mosolyog. A vonal túloldalán mély férfihang köszönti, mintha simogatnák. Halkan ő is visszaszól, leül a sarokba, kezében a kagylóval és olyan szorosan szorítja a füléhez, mintha félne, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhatna. A férfi tudja, hogy annak ellenére, hogy nem szól egy szót sem, ott ül a vonal túlvégén a koszos, izzadtságszagú lakásban és az ő meztelen testére gondol. Ez vonzó számára és gyengéden beszélni kezd hozzá. Hogy milyen gyönyörű, hogy képzelje el, ahogyan hozzá ér, ahogyan megsimítja a derekát. Még melegebb lesz, most máshol is izzad már, az egész olyan, mint a vízen lebegés. A férfi hangja megnyugtató, arra gondol vajon most mit csinálhat a felesége, biztosan a hatalmas melleiből szoptatja az újszülöttet. Az aranyhal még mindig az üveg előtt úszkál. Mozgatja a farkát, mire ő csak elfordul, mert figyelve érzi magát. Lefekszik az ágyra. Szeretné, ha a férfi mellette feküdne. A poros, csípős, orrfacsaró szagú ágyneműben. Ha itt lenne, nem kellene vacsorát főzni, nem kellene enni sem, mert a forró levegő telítene. A cigaretta, amit kapna a férfitól. Elszívni egyet-kettőt a Lámpagyár utca sarkán, fürdőköntösben.

Már vagy egy órája beszél hozzá szakadatlanul. Izzadnak a mellei, leveszi a pulóvert, látja, ahol a férfi hozzáér, érzi a talpán, ahol megérinti a vádliját. A sötét lakás hirtelen biztonságos lesz. 

Biztosan tele vannak a zsebei apróval, mert mindig hallja, amikor kétpercenként dobálja be az automatába az ötforintosokat. A sok elnyelt pénzérme, a sok elnyelt szó. Majd egyszer csak megszakad a vonal a huszadik „gyönyörű vagy” után. Újból felszökik a köd, a ruha jobban szorít, mint előtte, a hányinger olyan erős, hogy a Lámpagyár utca sarka már szinte hömpölyög. Kirohan a konyhába, belehány a szemetesbe, majd megiszik három pohár vizet és érzi, ahogyan a hasában, mint valami vízivilágban ő is elmerül és szép lassan megfullad. Fekszik a fürdőszoba forró kőpadlóján, zsíros haja szétterül mellette, beleakadva időnként porcicákba. A pólója közepén hányásfolt és minden forog körülötte. Elképzeli, hogy a férfi felette fekszik és a hasát simogatja. Először csak gyengéden majd egyre gyorsabban, egyre erőszakosabban, majd rámarkol és zihálva mellé fekszik a csempére. Mondja most is, hogy milyen gyönyörű vagy, mert csak ezt tudja mondani. Még kicsit elidőznek egymás mellett, majd a férfi sietve cipőt húz, felrángatja a kabátját, kivesz két sört a hűtőből és sietve kirohan a lakásból. Megköszöni, hogy volt nála világos búzasör, mert az a felesége kedvence.

Lassan bezárja az ajtót és fülel. Csend van. Csak az akvárium szűrője búg halkan a sarokban. A panellakás túlfűtött és szűk. Izzadtságszag, félhomály, a Lámpagyár utca sarkán beforduló autó behúzott kéziféke. Nincs hangszigetelés az ablakokon. A férfi elhajt. A hal időközben elment aludni.

*

“ A picsába volt ez már megint!” – gondolatai dühödtek és zabolátlanok, mint a rezes vörös, kopott festékű hajszálai. Pólóján tejfolt, öle még ég a varratoktól. Amint megébredt, mert elbóbiskolt szoptatás közben, első gondolata az volt, hogy Ő hol van. Nem a gyerekek (ezért szégyellnie kéne magát? A gyerekek kellene, hogy legyen az első gondolata?), a lányokról tudta, hogy valahol a vacsora utáni, ‘már csak az éjjeli lámpa ég’ éterében vannak és lassan elalszanak, hacsak nem már alszanak is. Újszülöttje a mellén, csak Ő nincs itthon. Arra gondol, hogy meg akar halni. Vagy csak éhes, mint a farkas? Fene se tudja. Éhség, halálvágy, egy kutya. Már nyílik a kapu. Már vonszolja magát a vas a menetben, arrébb csuszamlik, nyikordul és nyílik, hogy beengedje a férfit. Egy motor leáll. Ajtócsapódás. Kulcscsörgés. Ajtó nyílik. Levegő beáramlik. Férfi belép. 

Szemét visszahunyja, mintha meg sem ébredt volna a rezes vörös hajú. Próbál békésen szuszogni. Még horkant is egyet. Mily undorító módja az életben tartó légvételnek egy női horkantás! Az bejárati ajtó halkan csukódik. “Hát így surran ki-be ez a rohadt!” Mostmár egészen biztos benne, hogy halálra vágyik, de nem a saját, hanem a férfi halálára. Bizonyára a pokol legmélyebb bugyrában végezné, az árulók között. A nő nagyon jól tudta, hogy nincs végzetesebb bűn, mint az árulás. Bár a férfi nem szánt szándékkal csukta be halkan és óvatosan maga mögött az ajtót, elképzelni sem tudja, mekkora károkat okoz magának öntudatlanul ezzel. Üvegek csörögnek, erre már a nő is “felébred”, s odaszól:

– Kedvesem? – Szíve szerint már nem nevezné így a férfit, de annyi gúnyt szorított már bele ebbe a magas magánhangzójú, háromszótagú átokba, hogy nem vált meg tőle.

–  Igen? Igen. Hoztam neked egy kis sört.

Világos búzasört, igen. Úton oda, vagy épp visszafelé a kurvájától, beugrott érte a boltba. Rendkívül cseles! “Hogy rohadna meg!” – gondolta a nő

– Ah, apa, de jól tetted! – Azzal felállt, a kicsit az ágyába vitte ringatózva és csöndesen, minden lépésnél tüzeltek a varratok.

Egy óra telt csak el csupán, mindketten ittak a sörből, habár a férfi biztos, hogy ivott előtte valamit a kurvájánál, vélhetően bort, az olyan klasszikus, az olyan romantikus, bizonyára vett valami csicsás üvegű, rózsaszínű alkoholt az a nő és iszogattak, füstöltek, cseverésztek kedélyesen. Ki tudja, valami balkonon, vagy udvaron, esetleg közvetlenül a hálóban. Vagy nem is! A hálóba sem vonulnak el, ott csinálják, felhőtlenül a kanapén, mint a tinik. A rózsaszínű alkohol meg figyel és elkényelmesedik a boros pohárban. 

Akkor a nő elküldi, hogy nézze meg, a lányok alszanak-e és elképzeli, hogy soha nem jön vissza. Hogy a férfi távolodó léptei belevesznek a vacsorára készített bundás kenyér utáni sült olaj szagba és egyszerűen nem jön vissza. Csinál, amit akar a kurvájával, legyen az szerelem, kapuzárási pánik, használja ki, mit bánja ő. Csak őket hagyja! Őket és a picinyeit, akiket különben néha szintén elképzel, hogy nincsenek is. És nincs az elmúlt tizennégy év. És nincs az az élet-halál harc a második túlhordott terhességnél. És nincsenek a striák a létező összes testrészén. És nincs az a vita az esküvői bevonuló zenéről, mert különben a férfinek semmi ízlése nincs. És nincs az a hazugság az első randin, hogy imádja a világos búzasört.

– Csucsuznak.

– Csúcs.

Az ágyban egymás mellet már biztos benne, hogy ezt az éjszakát valamelyikőjük nem éli túl. Úgy tűnik, kezdenek megindulni a gondolatai. Halálmenet az. Egy fekete mars. Egy parádé, ahol az összes kriplit és szörnyszülöttet, az összes őrültet és tébolyultat felvonultatják. Nem azért, mert maguk a gondolatok ilyen szörnyűek, s rémisztőek lennének. Hanem azért, mert miattuk éppen ezeknek érzi magát az ember. 

“Vajon milyen színű annak a szarnak a haja? Szereti a szőkéket. Ki után epekedik? Miért nincs itt? Miért nem keres meg engem a tejfoltos pólóim alatt? Ki látta őket együtt? Vajon mondják-e rájuk, hogy szép pár? Sétált-e vele, ott ahol velem? Mondta-e neki, a legigazibb gondolatait? Ki után epekedik!? Elhagy érte? Szereti? Szeretem? Megdöglik már végre? Ki után epekedik!? Van képük egymásról? Nézegeti? Szólongatja álmában, vagy amikor rajta fekszik? Mikor hazudik? Meddig van időm? Ki után epekedik!? Miért nem szól nekem? Miért nem szól hozzám? Miért bírjam ki? Miért legyek türelmes? Mire várjak? Miért adott nekem életeket? Miért hittem? Miért hittem!?”

Így aludt el. Ordítva, dühödten és zabolátlanul. Álmában talán erdőkben járt, sűrű erdőkben és hideg volt. Sírásra kelt. A picit a férfi hozta be a szobába, “éhes” gondolta. 

– Gyönyörű vagy – hangzott az éppen álmát felfüggesztő, frissen ébredt rekedtes hang. “Csak ezt tudja mondani.” Aztán mellére teszi a gyereket és érzi, hogy melege van. Úgy tűnik ezt az éjszakát is, mint sajnos az összes előzőt, mindketten túlélik.