Tizenhatodik – Léna III.

Neked, bátorításul.

– Szóval azt mondod, Molnár esélyt kap? A hideg, elérhetetlen és öntudatos Léna ezt a semmilyen, bárban felszedett és fiatalabb srácot beveszi a Dicsőség Csarnokába?

– Másfél évvel fiatalabb, Peti. Csak, hogy tiszta legyen, amúgy nem védem. Mert nem, nem kap esélyt, csak arra kap esélyt, hogy majd egyszer később valaha esélyt kaphat – kinevetett.

– Szépen összeszedett barokk körmondat! – hahotázott rajtam tovább.

Péter rendelője épp az enyém ellentettje volt. Míg én szerettem a “közép-európiai kisváros” hangulatot – gangos bérház, kovácsoltvas erkélyek, faburkolat, padlószőnyeg, addig Péter rendelőnek kialakított lakását mintha a “Modern dizájn” katalógusból húzták volna elő. Minden fehér, bézsszínű és barna. Műanyag, bőr és rendkívül tiszta. Követett egy módszert, amit egyébként én sem találtam rossznak. Nevezetesen, hogy klienseivel eleinte csak az asztalnál ülve beszélgetnek, ő maga nem is jegyzetel, csak később ülnek le a kanapéra és majd csak jóval később kéri meg kezeltjét, hogy feküdjön le és úgy mondja el, hogy mit érez. Körülbelül a harmadik alkalom után kezdi el a jegyzetek elkészítését, mondván, hogy a kezdeti önkéntelen előítéleteket, szimpatikus-nem szimpatikus kategorizálást levetkőzve, teljesen tudatosan tudja elkészíteni vendége profilját. Ez a tudatos bizalom kiépítés tulajdonképpen egészen egyedi volt és el tudom képzelni, hogy betegeiben is külön megnyugvást keltett, hogy egy ilyen különleges ember, másféle technikával kezeli őket. Elismertem volna jó barátomat, de egyszerűen szerintem túl sok pénzt kért. És én nem tudtam elfogadni, hogy segítségre szoruló emberekről ilyen sokat leakaszt.

– Most min gondolkodsz?

– Hogy rohadtul ronda az a fehér bőrszék. Elhiszem, hogy dizájn boltban szerezted be, de egy kalap szart sem ér, mert idétlen. Mintha elromlott volna. Pedig egy szék nem is tud elromlani!

– Valójában azóta, hogy megvettem és elhoztam, már nekem sem tetszik.

– Megvetted, megfőzted, megeheted – kárörvendtem volna, de máris belém hasított a felismerés – jaj, ne már!

– Mi baj?

– Anyám. Mintha anyámat hallottam volna – mondtam teljes elégedetlenséggel – mindig valami hasonló, közhelyes bölcsességgel traktált, mint ez is. Azt mondjuk szerette az orrom alá dörgölni, már vagy ötévesen is, hogy ha valamit elcseszt… Bassza meg!

– Léna…te mégis mi a francról beszélsz? Azt hittem anyád meghalt, mikor még kicsi voltál. Bassza meg, kétszer.

-Léni! Hogy emlékezhetsz arra, miket mondott anyád, ha nem is ismerted, valami itt nagyon nem oké, Léni… – akkor becézett, amikor tudta, hogy valami olyanról lesz szó, amit valószínűleg igencsak eltoltam.

Percek teltek el és Péter csak várt. Várt a magyarázatra, mert most nem terápiás betegként, hanem barátjaként jöttem fel. Én a kanapén ültem felhúzott lábakkal, ő pedig a dolgozó asztala mellett gurult ide-oda forgószékében, rendezgette papírjait, írkált és pakolt. De most egyszerre lassan felállt, székét komótosan betolta az asztalhoz és a kanapéhoz sétálva leült mellém laza testtartással, de feszült figyelemmel. Olyan tekintettel nézett rám az én legjobb barátom, hogy szinte úgy éreztem, nem is vagyok bűnös egy többéves hazugságban, de ez nem volt így. Mert bűnös voltam. És ideje volt, hogy ezt a bűnöm jóvá tegyem.

– Anyám kapcsán hazudtam Péter.

– Most már sejtem, hogy így van.

Azt vártam, hogy dühös lesz. Kiborul. A fejemhez vágja, hogy milyen barát az ilyen. Meg hogy egyáltalán, minek. És, hogy szánalmas vagyok, nevetséges, gyerekes. De nem így történt.

– Nem kell hazudnod nekem, Léna. Soha nem is kellett volna. Én kész vagyok rád.

Ha az ember kap a Sorstól egy ilyen barátot, mint ő, élete legrosszabb döntése lenne, ha elengedné. Nem mintha nem okozott volna gondot az ellentét. Mármint az abból fakadó ellentét, hogy ő férfi, én meg nő vagyok. De ezen túlestünk. Sokáig nem rezgett köztünk semmi. Aztán, mikor erre mégis felfigyeltünk, egyszerűen engedtünk az egésznek, de nem működött. Nem az a “sajnos nem az igazi, de azért még kellenél” típusú nem működés, hanem az “ez a helyzet most több, mint nevetséges, hagyjuk ezt” típusú dolog, így hát hagytuk is és ez így van jól. Azt hiszem azóta csak még őszintébb ez a barátság és lehet, hogy gyenge pillanatomban vagyok, hogy ezt bevallom, de nélküle én valószínűleg tényleg nem lennék. Ő meg még ezt is tudta! De soha nem élne vissza ezzel.

– Anyám…meglehetősen…hát, kvázi él.

– “Kvázi él”? Ezt meg hogy kell érteni? – nevetett volna ezen az előbbi kijelentésen, ha nem lett volna iszonyúan súlyos a kérdés maga.

– Oké. Él.

– Nem kell elmondanod, hogy mi ez az egész, ha nem akarod. De azt hiszem te is megkönnyebbülnél, ha bevallanád, hogy miért hazudtál a saját anyád haláláról, ami amúgy elég beteg dolog Léna, még tőled is.

– Nem hazudtam, rendben? Vagyis, gondolj bele, mindig azt mondtam, hogy kiskoromban “elvesztettem” és, hogy nem ismertem, mert ez így is van.

-De tudtad, hogy ebből mindenki arra következtet, hogy meghalt, nem?

-Igen. Csak nem bántam.

-Eszelős vagy, Tiborffy.

És elmondtam. Elmondtam Péternek, hogy anyám él, természetesen mindeddig élt, de ez nem egyenlő azzal, hogy ne vesztettem volna el és hogy ismerném. Anyám táncosnő volt Pesten. Valójában, ha jól tudom, fiatal kora ellenére egész sikeres táncosnő volt a Nemzetiben. Megismerkedett a bohém apámmal, nyilván színházi körökben. Mindig úgy mesélte, hogy az a fiú csak állt a színpadon, ő távolról nézte, annyira távolról, csak úgy a sötétben, hogy nem is igazán látta az arcát, csak a mozgását figyelte és már akkor nem tudta a szemét levenni róla. Nem táncolt különösen ügyesen és kiszámíthatatlan gesztusai voltak, de a fiú elbűvölte a mozgás nyelvén értő fruskát. Az előadás szünetben ez a fiú őt hívta meg a színházi büfében. Azóta lettek elválaszthatatlanok. Vagyis hát, anyám így mesélte, apámnak sikerült “elválasztódnia”. Mert tizenöt hónap együtt járás, közös éhező művész életvitel után, valahogy csak-csak sikerült neki lelépni. Sem nem húzta le anyámat, sem nem lopott anyai nagyanyám lakásából, ahol az ő halála után éltek kettesben nagy nehezen, egyszerűen se szó, se beszéd, elment. Még egy levelet sem hagyott. Azt hiszem ez készítette ki anyámat. Mert ha legalább csinál valami galibát, ami miatt hibáztatni lehet és fújni rá… vagy ír egy búcsúlevelet, amit mondjuk ezerszeri elolvasás után ezer darabra lehet tépni és el lehet égetni és akkor ezzel őt magát is elengedni…akkor talán talál kapaszkodót egy huszonegyéves, szerelmes lány. De ilyen kapaszkodót nem talált. Apám egyetlen galibát okozott, amiről nem tudott. Engem. Anyám ekkor már tízhetes terhes volt.

– Azt hiszem el akart vetetni. Csak azért nem tudott, mert legalább ennyi emlékeztette apámra. De nem magamért tartott meg, az biztos.

– Nem jutott eszedbe, hogy megkeresd apádat?

– De. De igen, persze.

– …és?

– És megtettem. Megtaláltam. Németben él és családja van. Leveleztünk, még középiskolában.

– …és!?

– Nincs és. Meguntam. Olyan volt, mint egy kedves, idősebb barát, aki jópofa tanácsokat ad, de nem az apám. Egy idő után ritkultak a levelek, míg végül egyáltalán nem volt szükségem rá. Persze, ha nagy baj lenne, biztosan számíthatnék rá, mert rendes embernek tűnt az írásai alapján.

– Rendes? Elhagyott titeket, Léni.

– Fiatal volt, pénztelen művészember és rólam nem tudott. Sem pedig arról, hogy utána mi várt anyámra, mert azonnal Németországba ment és nem nézett vissza. Azt gondolta ezzel tesz jót. Szerintem ő korántsem misztifikálta túl ezt a szerelmi történetet úgy, mint anyám. Peti, én már megbocsátottam. Egy távoli rokon, ennyi.

– És anyád?

-Az a történet szomorúbb része, Péterem – sóhajtottam túlzott érzelmekkel, hogy oldjam benne a feszültséget és oldalra sandítottam, hogy ugyan töltsön már még egy pohár bort.

Folytattam hát. Folytattam a történetet arról, hogy anyám az én fejlődésemmel ellentétben, hogyan épült le. Nagyjából nyolcéves koromig nem csak az anyám volt, hanem a barátnőm is. Mint a fiatalon szült anyákkal általában, vele is egy nagy mese volt az élet. Nem beszélve a színház rejtelmes kis világáról, ami megszínesítette a gyerekkorom, mert én ott nőttem fel. Ott nem jelentett még gondot, hogy egy-egy előadás után a fellépők a közeli presszókban ünnepelnek, ez belefért. Azonban ahogy én közelítettem az általános iskola második osztályához, anyám úgy közelített a harminchoz és ahogy a kiadásaink nőttek, az ő szerepeinek száma úgy csökkent. Reggel próbákra járt, nappal takarítói munkát vállalt, esténként táncolt – és ezzel megpecsételte sorsát. A szervezete nem bírta ezt a hajszolást és az egyik fellépés közben olyan combtörést szenvedett, hogy az orvos egyszerűen nem engedte, hogy folytassa a táncot. Nem is tehette volna. Onnantól kezdve mindig sántított. “Legalább színpadon haltam meg” – emlegette aztán. És ekkortól fogva valóban meghalt. Három műszakban dolgozott és szertefoszlott a mesevilágom. A saját mesevilágát teremtette meg azzal, hogy elkezdett inni. Teljesen szokványos “lefelé az alkohol-lejtőn” történet kerekedett belőle. Ő ebbe a mesevilágba menekült.

– Ezért nem jössz velem soha színházba!

– Hát…tulajdonképpen…gondolom igen. Ezért.

– De ő hol van most?

– Elvonók sora után szanatóriumban. Ugyanis valahogy sikerült úgy intéznie, hogy iszonyatosan gyorsan csúszott lefelé és már diagnosztizált nála az agysorvadás.

– Látogatod?

– Igen.

– Beszélsz vele?

– Próbálok. De már tizenhárom évesen letettem róla, mikor éjjel részegen haza érkezve, már az utcán egy kitalált, idióta rímet énekelt ordítva, hogy “Léna! Légy na! Ne légy, na!” Ő nem akarja, hogy legyek, Peti.

– Nem tudom, mit mondhatnék…

– Semmit nem kell mondanod. Minden oké.

– Nem minden oké! Ez így nem jó…és ismerlek téged. Te meg akarod őt menteni, Léna, nem? Igazam van? – elmosolyodtam. Egy hajszállal jobban éreztem magam attól, hogy Péter feltételezi ezt a jót rólam. Egyébként így volt.

– Azt hiszem igen.

Péter szinte zavarodottan haját piszkálta, felállt és fel-alá járkált, először gyorsan, majd egyre lassabban. Közben ittam a száraz fehér bort, hagytam, hadd eméssze. Azt is láttam, hogy valami nyomja a lelkét, de kicsit nehezen beszélt érzelmes dolgokról pszichológus létére. Vártam volna bármeddig, hogy kimondja, mit akar, szerettem nézni, ahogy megoldást kreál a megoldhatatlanra, hiszen erre mindig is képes volt. Ez zajlott épp a fejében, aztán leült velem szemben a kanapéra, egész közel hozzám és megszólalt:

– Léna, te egy zakkant csaj vagy. Komolyan. Neked lenne szükséged pszichológusra és te lettél az. Iszonyúan sok hülyeséget végig csináltál, de még mindig van gerinced és nem hagytad, hogy felszínes baromságok meg hibáztatások megtörjenek. A leggyengédebb nő vagy, akit ismerek, mégis keményen megállsz a viharos szélben, amivel az élet fúj téged – itt egy pillanatra megállt, érezte, hogy már-már költői nagyságokba emelkedik, de ennek nyilván a bor az oka és kezdett zavarba jönni – és pont ezért…mert végig néztem, ahogy a legnagyobb hülyeségeket seperc alatt véghez viszed és a végén valóban siker lesz, még akkor is, ha senki sem hisz benned, sokszor még én sem, pont ezért azt gondolom, ezt a játszmát nem szabad feladnod. Sajnálom, hogy titkoltad, persze, mint szakember megértem, hogy bezárkóztál, szégyenérzetből tereltél és a többi, de én a barátod is vagyok és ha ezt  megosztod velem, akkor már hamarabb elmondtam volna ezt. Ezt, hogy szerintem tedd, amit tenned kell, mert tudom, kerülöd az ilyen vallásos kliséket, de szerintem akkor is, mindig van remény.

Végig mosolyogtam, ahogy ezt eldarálta nekem, de a gúnnyal csak a meghatottságomat lepleztem.

– Szóval azt akarod mondani, ha jól hallom a sok szentimentális katyvaszodból, hogy szerinted én képes vagyok rá. Hogy szerinted megmenthetem.

– Igen. Ezt akarom mondani. Szerintem megmentheted.

– Peti, szerinted én megmenthetem anyámat.

– Léna, szerintem te megmentheted anyádat. És, ha már itt tartunk, magadat is.

– Jaj, kezded már…

– Jó. Akkor téged majd én megmentelek.

Erre csak gyerekesen nevettünk és következtek az “én hősöm” poénok meg gúnyolódások. Ez végképp szentimentális volt. Csakhogy én tudtam, hogy ha valaki, akkor Ő meg végképp megmenthet. És arra, hogy megmentsenek, ekkor már igazán nagy szükségem volt – még ha ezt akkor nem is láttam át.