Sem ismerős, sem barát, sem nem várt idegen, sem létező, sem képzeletbeli. Semmilyen alak nem lépett oda mellém, hogy felsegítsen. Egy térdelő embert senki. Nem feküdtem, mint akit az élet leterített, nem hasaltam, mint aki elé gáncsot vetettek, térdeltem, mint aki sem lejjebb, sem feljebb nem zuhanhat. Semerre. Térdre kényszerítettek egy kemény, hideg kövön.
Alapjában véve már én sem voltam semmilyen, éppen mint a seszínű márvány, amin lábaim támaszkodtak. Nem támaszkodtak, csak a hidegtől megmerevedtek, szóval csak úgy térdeltem, mint akinek nincs jobb dolga. Nincs is. Várok. Térdepelve arra, hogy valaki tényleg felsegítsen. Ez afféle segélykiáltás, de ahogy az ilyenkor lenni szokott hangom nincsen, ha megpróbálnék ordítani, elcsuklik. Különös és milyen üdítő változatosság, eddig mindig futottam, még ezzel a fájós, rossz térdemmel is.
Az igazság az, hogy menekültem, de amíg futsz és egyik lábad a másik elé teszed szaporán még a menekülés is felszabadítóbbnak tűnik. Így hát nevezzük futásnak a menekülést, kérem, nekem is van tartásom! Aztán bujdokoltam is. Általában egy nagy ingaórában, aminek lapján nincsenek számok, mégis kattog és jár és kattog és jár, könyörtelenül. Időtlenül méri az időt. Én meg idétlenül bele is mászok. Felnyitom az üveglapot és mielőtt az inga fellökne már át is estem oda… oda, ahova vezet. Valójában sosem jöttem rá, hova. Sötét volt mindig, így nem tudom, hogy kicsi lyukba, vagy nagy terembe vezetett az én szám nélküli-számtalan órám, de mindig kuksoltam ott egy darabig. Aztán a szokásos, hallom, hogy jönnek, ha ők jönnek, én megyek.
Most meg ez. Most meg várhatom őket és ráadásul térden. Van időm szemlélődni és már látom, hogy feldereng a sötét és csak sejtem, itt voltam én eddig is, mikor az ingaórámban kuksoltam. Egy órának nem kicsi! Hatalmas terem, visszhangzik-akarom mondani visszhangozna, ha tudnék kiáltani. Az én hangomat nem, az órák hangját visszaverik a falak. Mert ameddig a szem ellát itt is órák vannak, ingaórák. Szám nélkül, kattogva. Most kezdjem el fejtegetni, mit jelent ez? Számít egyáltalán, amíg nem tehetek mást, mint az egész gyertyafényes teremben csak térdelek, mint aki az ítéletre vár? Várjak még, vagy próbáljak felállni? Még mindig nem segít fel senki.
Sem ismerős, sem barát, sem nem várt idegen, sem létező, sem képzeletbeli. Semmilyen alak nem lépett oda mellém, hogy felsegítsen. Hallom, ide értek, talán be is jönnek. Táncolnak a kattogásra, kicsit meglöknek az abroncsos szoknyák, „Pardonnez moi!”, ezek báloznak! Erre vártam, lehet. Most már biztos. Hallom, hogy ritmusos az a kattogás, egy-két-há’, egy-két-há’, hallom, hogy egy dallam elindul, hallom, a szoknyák forgását és szinte látom, hogy a muzsika hangjai neki ütköznek a falnak. Az óráknak. Nekem. Aztán felállok. A teremből kisétálok. És akkor ebből a visszatérő álomból felkelek. És már nem térdelek. Pedig… sem ismerős, sem barát, sem nem várt idegen, sem létező, sem képzeletbeli. Semmilyen alak nem lépett oda mellém, hogy felsegítsen.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: