Sokkal kisebb jelentőségű ebbe másnak belemerülni, mint amekkora mérföldkő nekem egy-egy ilyen alámerülés. Nevezetesen alámerülni néhány olyan régi érzelemfelhőbe, amit hatásvadász szavak egymás utánja színez egész sötét szürkére. Mondják, hogy vannak mélységeim, amik megélésével fel kéne hagynom. Azonban, úgy gondolom, ha ezeket nem élem ki, attól még ott maradnak és veszélyes világokat szülnek, ott lenn a mélyben. Ma elengedtem a B terveimet és elengedtem, hogy valójában nekem elengedni, egyszerűen csak nehéz. Nagyon.
Kedves Olvasó!
Azt kérem, hogy abban az esetben olvasd tovább jelen szösszenetet, ha nem ijesztő számodra sem lemerülni azokban a pillanatokba, amikor odafent túl sok a levegő. Ha létezik ilyen, hogy túl sok odafent a levegő… Előre bocsájtom, a lezárás az, hogy nincs lezárás.
Nekem az Élet tüzet nem adott. Fénytelen kis öngyújtóját csak elém dobni tudta. Egy életunt viharkabát zsebébe nyúlva elővettem az utolsó szálat, amit a tánc végére odarejtettem. Csak úgy csináltam, mintha szívnám jó mélyen magamba a feketeséget, de nem égtünk már mi ketten: a cigaretta és én. Már nem tudom mitől szédültem: a bortól, vagy a tangótól, de az Élet engem nem fogott meg. Megtanultam én már mindenkit átverni, csak őt nem tudtam. Na de ő sem engem. Szóval megpróbáltuk túlélni egymást. De jót egymásnak mi nem adtunk. Talán, ha csak egyszer valamelyikünk megpróbálja szeretni a másikat…de mi csak egymás fájdalmát szerettük, nem mást. Ha ez a fájdalom egy pillanatnyi öröm és boldogság szépséges együttlétének gyermeke, azt is kivártuk, csak ami utána jön, az legyen szívrabló.
Aztán megint hallom a ritmust, Ő elkap és pörget és már sem a viharkabátom, sem az ütött-kopott szívem nincs rajtam, csak az az utolsó szál, ami azóta is várja, hogy eloltódva elhajítsam. Mert még egy dicsőséges Utolsót sem érdemlek.
Ismerős képek ezek, bár évekkel ezelőtt szambáztak be a fejembe…szó szót követ, tangóztak be a fejembe… Ami valamikor hófehér papírka volt, mára megsárgult, de az emlékek annál kevésbé koptak meg. Érdemes felbontani a bedobozolt érzéseinket? Tapasztalat lett a sérülésből, vagy ott maradt hegnek? Gyakran kérdezősködöm, a kíváncsiság nálam diagnosztizált betegség, de néha képtelen vagyok elválasztani, mi az, ami kérdés és mi az, aminek a “költői kérdés” kategóriában kellene maradnia. Csak mire végig gondolom ezt, a kérdést már fel is tettem. Milyen könnyedén is okozok ezzel magamnak, de főként másnak kellemetlen helyzetet! Ám, ha ez bárkit vigasztal, a legégetőbb kérdést csak magamnak szegezem és mást nem rángatok vele a saját komfort zónáján kívül. Csak magamnak vagyok hajlandó feltenni azt a számon kérést, ami túl egyszerű ahhoz, hogy valójában, amikor a lehetséges válaszokba belegondolunk, rájöjjünk, hogy iszonyatosan megterhelő és nehéz rá igen-nel, vagy nem-mel válaszolni. Csak magammal szemben követem el azt a hibát, hogy hajlandó vagyok megállni és a lelkembe ordítani: Jó ez így? … Jó ez így?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: