Nyolcadik – Nyári zápor, átfutó felhő…

Mindig is szerette, ahogyan a fák elsuhannak az autó ablaka előtt. Meg a villanyoszlopok, egy-egy gyalogos, a felhők az égen, aztán megint valami emberi “alkotás”. Ám ahogy egyre haladtak előre az úton, egyre kevesebb lett az emberi kéz lenyomata és egyre több a fa. Leginkább sima törzsű, otthonát idéző bükkfák.

De ez már nem az otthona volt, régen messze jártak attól. Afféle otthontalanként haladtak városról városra. Valójában volt persze otthonuk, de mindketten úgy döntöttek, hogy hátra hagyják. Nagyjából fél évet töltöttek egyhelyben. Munkában nem válogattak, ami akadt, elvállalták és isteni szerencseként élték meg, hogy a pénzből valahogy mindig kijöttek. Meg hát, miért is ne jönnének – gondolták – amikor csak a legszükségesebbekre költöttek. Amire igazán szükségük volt, az tulajdonképpen egymás jelenléte. Minden más csak a körítés lehetett.

Eddig.

– Miért kell neked állandóan engem hibáztatni, mikor mondtam, konkrétan kiabáltam, hogy jönnek jobbról!? – vetette oda a lány.
– Én téged nem hibáztatlak, de te is tudod, hogy már bőven későn szóltál és ez így egyáltalán nem segítség és egyébként meg…
– Nem segítség!? Többet se mondok egy kurta mondatot sem, ha vezetsz, oldd meg te, nagyfiú!
– Jó, nem azt mondom, hogy nem segítség… – mentegetőzött a fiú.
– Épp ezt mondtad az előbb.
– Hagyjad már, hogy egy mondatot végig nyögjek! – csattant fel a “nagyfiú”.
– Alig várom, hogy hallgathassalak, taníts mester!
– Unom már a szarkazmusod…
– Ja vagy úgy. Hogy is mondtad? “…és ez a kifinomult szarkazmus, ez meg annyira vagány stílus, nem mondom, bejön rendesen…”
– Tetszett, amíg nem én voltam pellengérre állítva vele.
– Ez a te nagy bajod, életem. Megunod a melót, megunod az otthonunkat és végül megunsz engem is. Isteni érzés… – zsarolt a lány.
– Azt hittem te is erre az életre vágysz. Ha már ott tartunk, hogy ki mit mondott és ígért a másiknak.
– Mit tudom én, hogy mit akarok.
– Aha, akkor meg van, hogy mi a TE nagy bajod.
– Az én nagy bajom, az én nagy bajom…te vagy az én nagy bajom. Te vagy minden bajom okozója, rég lehetne családom és karrierem, kár volt veled elindulni.

Erre persze csend lett. Úgy megszokta hogy egyedül maradt a gondolataival, most sem volt biztos benne, hogy hangosan kimondta a szavakat, hogy megformálódtak ajkain a ezek a súlyos szavak. De kimondta. Biztosíték volt erre a fiú döbbent arca. Természetesen még az eső is eleredt, alig láttak csak ki a szélvédőn, akkora vihar kerekedett hirtelenjében. “Milyen költői…mintha egy idióta amcsi romantikus filmben lennénk.” Aztán csendben teltek a percek, és elfogadta az esőt. Valójában mindig is szerette a nyári záporokat, csak ebben a hülye autóban, aminek már minden részletét ismerte, testrészükké vált, ebben a négykerekű testrészben már az is bosszantotta, amit korábban szeretett. Akár az eső, akár a fiú.

Aztán eszébe jutott egy korábbi nyári zápor. Eközben a fiú már megállt egy autós büfénél. Az ajtót ugyan bevágta maga mögött, de időben odaért a kocsi másik oldalára, hogy kinyissa a lánynak is a kocsiajtót. Nem szóltak egymáshoz, egymásra sem néztek. Beszaladtak a fedett rész alá, majd a fiú eltűnt a pultnál.

A lány pedig arra a korábbi nyári záporra gondolt. Évekkel ezelőtt történt, de élénken élt emlékezetében egy bizonyos első randevú. Tisztán látta maga előtt, ahogyan öt évvel fiatalabban sétál a fiúval  a macskaköves városi utcácskákon. Első randevú volt csak, de a századik is lehetett volna, nem számított, csak ők léteztek. “Ha van olyan, hogy szerelem első látásra és olyan, hogy lelkitárs…kit érdekel, hogy mások szerint ez valóságos e. Én biztos, hogy mindkettőt megtaláltam!” Így állapodott meg magával a lány öt évvel ezelőtt, aztán újra beleveszett saját világukba és újra csak ők voltak.
– Hiába áztál el és lett vizes az arcod, látom, hogy a szemed is könnyezik, madárkám – mondta a fiú, miután sikerült fedett helyet találniuk a város közepén.
– Félek rettentően, de tudnod kell, nekem semmim sincs. És senkim sincs. Gyakorlatilag árva vagyok, pénz nélkül, de a te lábaid előtt itt fekszik a világ – vallotta be a lány, miután a frissítő eső kijózanította és felébresztette álomvilágából. Hiába, kevés ő egy ilyen fiúnak. Erre olyan mondat hagyta el a fiú száját, hogy még ő is elcsodálkozott, pedig igazán romantikusnak nevezném énmagam is a lányt.
– Szóval azt mondod, nincs semmid? Akkor leszek én a mindened!
Csak néztek egymásra csöndben és ahogy egymás kezét megfogták, két kezükben érezték, szinte tapintották a következő hatvan évet. A lány törte meg a csendet:
– Madárkám…? – nézett kissé gúnyosan a fiúra az előbbi becenévért, kis mosollyal a szája sarkában.
– Ázott kis veréb vagy, ráadásul annyira az arcodra van írva, hogy repülnél, csak kalitkába zártak. Vagy te zártad be magad, nem tudom. Minden esetre…gyere, repüljünk! – dobta oda könnyeden a fiú. Mindig olyan könnyedén beszélt, ha nagy dolgokat mondott ki. És elkezdtek tovább szaladni az esőben.

A lány aztán megint az autós büfénél találta magát és látta, ahogy közeledik. Jön a két kávéval, mondania sem kellett, hogy mézzel és egy kis tejjel kéri, a fiú úgy hozta elé. Lassan letette az asztalra és ahogy kissé félve, kissé dacosan, de leginkább férfiúi büszkeségében megsértve ránézett a lányra, egy kis mosolyt kapott el a szája sarkában. Első gondolata az volt, hogy “Most meg még ki is nevet!?”, aztán mégsem tudott mást mondani.
– Madárkám…ugye nem fázol?
– Nem – húzta teljes mosolyra a száját a lány a becenév hallatán.
– Vizes az arcod, vagy sírtál? Mert ha sírtál, tudnod kell, hogy én sosem…
– Sírtam. Vagyis könnyeztem. De örömömben! Olyan kedves emlék jutott eszembe – kezdett áradozni a lány, miközben a jóleső, meleg kávéba kortyolt – emlékszel az első…
– Emlékszem – ült közelebb a fiú, hirtelen felcsillanó szemmel. Nem volt más választásuk, gyorsan lehajtották a kávét, mert a fiú felpattant és már fel is kapta a lányt. Tétovázott, jól teszi-e,  csak belőle szállt el a harag, vagy a lány továbbra is komolyan gondolja, amit a kocsiban mondott…?
– Minden esetre… gyere, repüljünk!
– Na most akkor haragszol vagy nem? – mondta aggódást színlelve a lány. De szája sarkában megint ott bujkált az a bizonyos mosoly.
– Madárkám… – mondta korholva a fiú, mint amikor egy apa szidja gyermekét, hogy ugyan miért is jut eszébe ilyen butaság – madárkám!…
És tovább szaladtak az esőben.