Kilencedik – Erdő valahol

Képzelj erdőt! Képzelj el fákat, bozótot, földutat. Az út sáros. A felázott föld illata keveredik az erdőt átjáró párával. Az, mint néhol szakadt fátyol mossa el a zöldek kontúrjait. Egész finom, egész puha, egész friss. Lágyan felfelé száll, de még a léget beteríti. És minden belégzésnél érzed az erdő jellegzetes eső utáni illatát. Képzeld el, hogy elteríti az új levegő a földutat, melyen meg-megcsúszol. Beteríti a fákat és minden útra hajló levelet, az új levegő a talaj régi avarját. Puhává válik tőle, sikamlóssá és meg kell feszítsd lábad izmait, hogy ne ess el rajtuk. Ha keresnéd állatok lábnyomát is felfedezhetnéd a puha földben lenyomatként. Képzeld el, ahogy az elrejtőzött madarak lassan újra elkezdenek csivitelni, felélednek az elbújtak, megtelik élettel az elmenekült világ. És képzeld el, hogy csak a légzésed hallod. Egyre sűrűbben, egyre csak zihálsz, szinte megtöri az ébredező nyugalmat a zaklatott lihegésed.

Ő is ezt hallotta. Végül már csak ezt, a madarakat nem. Sem a fák suttogását, sem az avar roppanását. Sem a fejében ordító hangot, hogy “Állj már meg!”. Már csak azt hallotta, ahogy képtelen szünetet tartani be- és kilégzés között. Meg azt, ahogyan a szíve kiszakadni készül belőle, annyira erősen ver. Szinte még el is csodálkozott, hogy ennyit bír az az öklömnyi izom, ott, a mellkasában. De rohant tovább. Ehhez el kell képzelnetek egy minden ok nélküli, őrült vágtát. Mert vágta az utat bele a pára-fátyolos zöldes szürkés mélységbe. Ütemesen futott, de teljes erőből. Az út pedig emelkedett, úgyhogy a szíve egyre kevésbé bírta ütemesen követni ezt az emberfeletti tempót. Minden izma égett, de leginkább száraz ajkai éreztek olthatatlan vágyat vízért. Hiába, a nedves levegő nem olt szomjat, éppen csak még nehezebbé teszi a légzést.

Tudta, hogy csak a teste rivall rá a fejében, az agya diktál megálljt a túlélésért, de képtelen volt megtenni. Képtelen volt megállni. A füle kezdett bedugulni, egészen halk puffogássá  tompította lépteit. Szemei előtt fekete karikák táncoltak a futás ritmusára, kisebbek és nagyobbak szürke pontokkal váltakozva. Az érzékei kezdtek tompulni, mert csak lábainak gyors egymásutánja jelentett energia szükségletet. Az viszont az összeset felemésztette. Az út pedig tovább emelkedett, a falevelek alatt gyökerek bújtak meg, az olcsó cipő fűzője pedig kikötődve libegett – a szó szerinti bukás biztos volt. Ám, hogy megálljon ezek miatt, az lehetetlen volt. Tovább próbált feljebb törni az emelkedőn, egész ráhajolva az útra, egész felvéve az erdei talaj íveit.

Képzeld, eljutott arra a pontra, hogy azt gondolta, “Minden okom meg van megállni”. Nyilván, ilyen összetett gondolat nem fogalmazódhatott meg benne, az túl sok erejébe került volna a veszett iram mellett, de érezte. Érezte, hogy megállhat és talán kibírja a szíve ezt a terhelést és ha nagyon nehezen is, de végül lelassul és megtalálja a normál tempót. Nagyon nehezen, de újra kaphat levegőt, akár annyit is, amennyi elég és megszünteti a táncoló fekete karikákat, meg az észveszejtő sípolást a fülében. Akkor már képes lesz nyelni is, hogy később – jóval később – vizet is nyeljen és ne érezze azt, hogy minden levegővétel mintha parázs izzítása lenne torkában. Érezte ezt az alapvető ösztönt, ami valószínűleg életben akarta tartani. De nem bírt megállni. Egyszerűen nem.

Elérte a legmeredekebb lejtőt és mindegyikünk csodálatára még bírta annyira emelni lábát, hogy ne essen el konkrétan a sima talajban. Na most képzeld el! Vagy már csak reflexből maradt talpon. Hiszen nem lehetett tudni, hogy mi lesz a vége annak, ha megáll. Ez volt az a pont, hogy már nem is emlékezett, hogy hogyan kell sétálni, vagy egy helyben maradni, úgy, hogy a két láb teljesen megfeszülten el ne rugaszkodjon a földtől. Az erdő sáros, barna talajától, ami már csak összemosódott barnás paca volt szeme előtt, táncoló fekete karikákkal. Görcsös izmok, pattanásig feszült inak, viszkető bőr és eltompult érzékek pacája volt ő is. Nem emlékezett sem a séta tempójára, sem arra, hogy valaha is fájt bármi ennél jobban, mint amit épp érzett. Vagy leginkább valahonnan távolról érezni sejtett, mert elérte a végső pontot. Abszolút nem volt ura már saját testének. A legmeredekebb lejtő véget ért.

Kiért a világ leghosszabb erdei ösvényének végére. Kiért a fátyolos párából, a látóterében lévő fák gyors suhanásából, a sáros út bizonytalan támaszából. Csak pillanatokkal később érezte meg, hogy megállt. És csak percekkel később érezte meg, hogy a szíve még képes verni úgy, hogy nem szakítja át mellkasát. Megérezte azt is, hogy fekszik és, hogy mennyire hideg a talaj felhevült testéhez képest. Képzeld el, mikor feljössz a víz alól, épp úgy tértek vissza érzékei. Kitisztult a táj, nem takarták el a mesés látványt fekete karikák. Hallotta a saját légzését, ami csitulni látszott, majd visszatért a madárének, az erdő hangja betöltötte elméjét. Szerette ezt a játékot, könnyedén harmóniát vélt felfedezni minden ritmusban és hangban. Újra hallotta a harmóniákat. Egyébként ezen kis játékát nem a józan ész nélküli futás tompította el, hónapok óta nem hallott már.

Nem tudnám megmondani, percek, vagy órák teltek el, de erejét összeszedve felállt, bár úgy tűnt elsőre, hogy lábai nem tartják meg súlyát. Úgy tűnt és így is lett. Az első összerogyásnál egy pillanatra megint minden elsötétült, a másodiknál már csak térden állva kutatta az utolsó lehetséges energiát is magában. Akkor született meg az első megfogható gondolat is fejében, “Mi a jó büdös kurva francért?”, aztán egyszer csak felállt. Kijjebb lépett a tisztáson, merőn belebámult a tájba, az meg visszanézett őbelé. És azt látta, hogy “Hát ezért!”. Már hogy a táj is látta ezt őbenne. Hogy hát ezért. Hogy ide érj és összerogyj. És egyszer csak felállj.

A tisztáson még eggyel kijjebb lépett, akkor hirtelen szívéhez kapta kezét, de épp ekkor már egy halvány napsugár áttört a felhőkön, úgyhogy megint csak kijjebb lépett eggyel. Addigra már emlékezett a séta tempójára. Addigra már kiért a fényre.