‘Egy értelmes leütés nincs közte, idióta közhelyek felsorakoztatása az egész, ha így kezdem el, akkor a végére mi lesz belőle? Minden koppanás felesleges zajkeltés ebben az ócska meg dohos lakásban. Én már nem tudok hova menni ihletért, a szemembe körülbelül már csak a cigifüst csal könnyeket… abból is mennyit elszívtam, a rohadt életbe! Anyám kiakadna, a szemét forgatná, a torkát köszörülné, minden baja lenne.’
Ebben a pillanatban meg is jelent. Rosszaló pillantásokat vetett fiára. Ő meg szinte rögtön megérezte magán a szúrós tekintetet, máséval össze sem lehet keverni. Persze a férfi nem vett róla tudomást. Képtelenség, hogy a szobában legyen. Egy anya óvó tekintete, amivel fiát képes nézni, szegény már oly sok mindenen átment, olyan sokan bántották, oly sokakat bántott, egy anya, ha tehetné egy pillantásával őrizné ezt a fiút. Ezzel a pillantással szemlélte a férfit. Ez a pillantás az, ami máséval össze nem téveszthető. Most is bántott a férfi, folyamatosan mást bántott, minden percben. Mert minden percben engedte, hogy más nő gondoljon rá, olyan, aki már rég csak lelkiismeret furdalás volt, semmi több. Valaha mindent jelentett a férfinak, de ő a mindenének valaki mást választott. Mégis magához láncolta a “régi mindenét”. Már éppen szólt volna, hogy valami olyasmit mondjon, ami visszatereli fiát ahhoz az egyenes emberhez, aki volt, meg akarta győzni, hogy igenis merjen kopácsolni azon a régi írógépen, amit még tőle kapott, ne féljen a saját gondolataitól, de az asztal felett görnyedő őszes halánték megrándult. Az anya ismerte ezt. Ötlete támadt. Óvodás korától megrántotta homlokát és halántékát, ha nagy ötlete született. Persze akkor sem szólhatott volna, ha nem rándulnak meg a férfi arcizmai. Erre az asszony inkább szó nélkül kifordult a szobából. Ha egyáltalán a szobában volt…
‘Ez a szar, ósdi írógép, hogy miért nem hajítottam ki ezt is, mindent kidobok, csak ezt kellett megtartanom, marhaság. Jött az ötlet, két mondat után tudtam, hogy hülyeség, dobhattam ki az egészet. Hanyadik papírt fűzöm bele, nevetséges ez a sok próbálkozás, valami normális munkát néznék inkább, milyen író? Milyen egoista álom ez? Annyira hatásvadász ez az írógéppel írás is, dehát a sok hülyeségem miatt már a fél életemet ki kellett, hogy dobjam, a szemétnek a szemétben a helye, legalább ez megmaradt. … Ez a szar megint csörög. Nem hagyják az embert nyugton, véletlenül se.’
Felvette a telefont, a vonal túlsó végén lévő hangot felismerve aztán elcsodálkozott. Bár tudta, hogy ennek a dolognak is régen a szemétben lenne a helye, azért titkon örült, hogy meghallotta a lágy női hangot. A kedve is jobb lett, mit számított már az írógép, a megkezdett papírok, mit számított a bűntudat, az úgyis csak akkor jön, ha leteszi a telefont. Épp ezért, nem bánta, ha sokáig beszélnek. Mert minél tovább beszélnek, annál később jön az a bizonyos lelkiismeret furdalás. Csak jönni mindig jött, elkerülhetetlenül. De képtelen volt letenni a készüléket, mikor olyan édesen csicsergett badarságokat, butábbnál butább dolgokat az ismerős női hang. Hogy az életénél is jobban szereti a férfit, hogy bárki lenne őérte és őmiatta és őneki, hogy elhagyja a férjét, mit számít a pénze, ha nem szereti, csak ezt a bolond írót, csak ezt szereti, csak őt, csak őt, csak őt… és efféle jelentéktelen apróságokat búgott a telefonba, hallani lehetett, hogy ajkát, aminek ízét a férfi jól ismerte, egész közel teszi a kagylóhoz. Önkéntelenül közelebb tette a férfi is az övét, hátha így érezné a szájat, ami még mindig butaságokatt súgott. Így hát kezdte is megunni, mint mindig, arra fogta, hogy hallja nyílni a bejárati ajtót, le kell tegye a telefont. A hang a másik oldalon szinte elcsuklott, de a férfi rövidre zárta. Nem kegyelmezett. A telefont szívtelenül lecsapta.
Az meg már végképp meglepte, hogy a bejárati ajtó valóban kinyílt, a felesége cipekedett befelé. Hogy nem vette észre hamarabb!? Ennyire elbűvölte volna a nőcske a telefonban? Figyelnie kellett volna. Mert már jött is a kérdés.
– Beszéltél valakivel?
– Csak a kiadótól kerestek. Azok az értetlenek! Nem hiszik el, hogy a jó munkához idő kell. Nem is tudom, miért gondolják, hogy ha minden rohadt nap felhívnak, akkor majd jobban megy az írás.
– Szegény meg nem értett szerelmem – mosolyodott el a nő és egy csókot lehelt futólag az őszes halantékra. A mosoly gúnyosnak tűnhetett, de a férfi tudta, hogy valójában a legnagyobb megértéssel párosul ez a mosoly.
Gyűlölt hazudni. De jobb, ha a felesége nem tud olyanról, ami csak bántaná. Úgysem beszél többet azzal a nővel. Annak a dolognak már régen a szemétben a helye. Bár tény, hogy minden beszélgetésük és titkos találkájuk után meghozta ezt a döntést, évek óta így ment ez. A telefont azonban felvette az imént is. Tudta, hogy legközelebb is fel fogja. Ezzel most azonban nem törődhetett. Az asszony olyan üde volt most is, túl a negyvenen, csinos, arca szinte ránc nélküli, ő meg itt ül görnyedve, őszesen, cserzett bőrrel, pedig csak két évvel haladja meg korban A Nőt. Minden tekintetben A Nő szerepét kapta a férfi életében, tudta, hogy ő az igazi és a bolond író gyűlölte magát, hogy neki ez nem volt elég. És tessék, megint unalmas, hétköznapi dolgokkal jön a tisztes feleség a tisztességtelen urának.
– Kitűzték a dátumot. Anyád hagyatéki tárgyalása tizenhatodikán lesz.
– Hagyatéki… anyámé…anyám hagyatékija…különös. Néha még, mintha most is itt lenne. Néz azzal a szúrós szemével. Mit nem adnék, hogy egyszer még álljam ezt a tekintetet!…
Az asszony felállt és kimérten odasétált megrendült művészkéjéhez. Ám ahogy odaért, hagyta a kimértséget, egész testét rábízta a férfira, átölelte, magához zárta. Percek teltek el így, együtt, egészen együtt, időtlen pillanatok ezek, füstös szobákban gyakorta megesik, hogy elfolyik az idő.
– Az ablakot meg kinyithattad volna…
– Igen, de…
Talán az ölelés hatására, talán nem, minden esetre az asszony látta, ahogy a művészke homloka és halántéka megrándul. Sötét haja már szürkébe fordul, de fiatal házasokként is tudta, ilyenkor mennie kell, mert valami születőben van. Hát kifordult a szobából. Sűrű koppanások kísérték lépteit – az írógép már ósdi, de úgy tűnik még mindig jó szolgálatot tesz. Úgyhogy az csak kopogott tovább. Ő meg ablakot nyitott. Résnyire csupán. De a művészke ezt igazán már észre sem vette. És ezt az asszony jó jelnek vette.
Ah! Most kifejezetten biztató nekem, hogy ez a furcsa kis sztorim jól sült el. Köszönöm…
Ui.: nem vagy mazochista. Ilyen az élet.
Itt vagyok, itt bizony, és elolvastam ezt a rövid történetedet is. Mennyivel jobban tetszenek ezek a „karakteres” irományaid. Jó, mindegyik jó a maga módján, az életbeszámolós, a cikk szerű, de ezek valahogy mindig jobban bejöttek nekem. Ez jobban az én világom.
Igazán tetszett, hogy a karakter gondolatait kifejtetted, olyan emberivé tette, bár látom, nem maradhatott el a mesélő szemszöge sem. Tudom, azt jobban szereted, de amúgy jól is használod, szóval szeressed is. Amúgy az élet tipikus problémái… annyira jól ábrázoltad az egészet, és uh, az nagyon szomorú volt, mikor a férfi megszólat, hogy „… anyámé…” Az elején meg ott volt… és azt hittem, hogy tényleg, de nem. Szívás az élet, és valahogy az ilyen jellegű írások épp azért varázsolnak el annyira, mert túlontúl valóságosak. Imádom. (Bár ez egy kissé szadistának tüntet fel, vagy mazochistának, már nem is tudom.) Mert szép az, amikor kikerekedik egy történet, egy ember elméje feltárul és megismerünk ezáltal egy új világot. Ez jó az olvasásban, legalábbis szerintem.
A szavakat még mindig szépen csűröd-csavarod, amivel igazán kifejezed az érzéseket és megfogod az embert.
Kiri