A kalapos, sétabotos öreg úr, aki a pultnál szinte csak bediktálja, mit kér, minden udvariassági formula nélkül, a roma asszony a gyorséttermi mosdóban, aki egy színésznő hanglejtésével köszön, puhán és búgón. “Kis Unicum, pikoló sör!” és a “Szép, jó napot kívánok!” – ne higgy a szemednek, vesd le előítéleteid!
Öt perc múlva már nem emlékezett az iménti nagyívű eszmefuttatásra, azon járt az esze, melyik útvonal gyorsabb célja felé. Előre induljon, vagy lefelé a metróhoz, sétáljon végre egy kicsit, vagy folytassa az átszállásokkal megtűzdelt rohanást dolgai után. Végül a metrót választotta. Szerette a mozgólépcsőt, amely egészen megtörte a tért. Mintha mindenki a függőlegestől jóval megdőltebben állna, mintha a metró szele, a szerelvény mozgása nélkül is létezne. Mintha az alagutak nagy titkokat rejtenének, mintha a város alatt, a napfénytől elzárva, kevésbé határolódna el egymástól a “Jó” és a “Rossz”, az álom és a valóság. Így hát lelebegett önmaga által kreált csodaországába és várt. Nem gondolta volna, hogy alig egy pillanattal később e döntését végleg megbánja. Hogy alig egy pillanattal később ilyen hétköznapi, nyúlfarknyi eszmefuttatások semmit nem érnek majd.
Mert a valóságot alkotó mozaikok szétcsúszni látszottak. Először, csak mint mikor a szemünk káprázik, mondjuk az álmosságtól, de aztán a kép túl gyorsan mozgott, túl sok minden változott és nem értette, miért. Fókuszálni kezdett. És jól látta, hogy nem a szemei okoznak csalódást, hanem a kézzel fogható valóság az, ami most cserben hagyja. A színek összemosódása után néhány szín kivált, mintha előtte ott sem lett volna. A graffitik teljesen átalakultak és elvesztették jelentésüket. Aztán megcsúsztak a falak, az oszlopok is és az emberek hol ott álltak, ahol addig, hol nem. A kopott sínek egy fikarcnyit visszanyertek eredeti fényükből, a metró érkezését jelző táblák viszont épp, hogy régebbinek tűntek. Már a szag is egész más lett, ami belengte a teret. Minden áron az óráját kereste, ugyan lásson már valamit, ami horgony lesz, ami visszatéríti a valósághoz. De az órája csak nem akart a kezébe akadni a táskában, hiába matatott kétségbeesetten. Az órája eltűnt. Az idő eltűnt.
Hangos ricsaj, gyerekzsivaj. Összetéveszthetetlen az a lelkes, ártatlan, magát fegyelmezni próbáló gyerektömegnyi hangzavar, ami aztán nem tud uralkodni magán és egyre hangosabb lesz, egy-egy szigorú, tanári “Css!” elhangzásáig. Lefele jöttek a hatalmas mozgólépcsőn. Jól emlékezett, hogy kisebbként milyen hosszúnak tűntek ezek a lépcsők és arra is, hogy iszonyatosan szédült. Persze nem szólt. Gyermekként is rengeteg komplexussal küzdött, nem mert szólni semmiért, ami szerinte az ő hiányosságára utalna. Pedig valóban nagyon szédült. Most épp ettől az el-eltűnő valóságtól émelygett. Aztán meglátta. Akkor már azt hitte, egyenesen összeesik. Nem volt ura sem a helyzetnek, sem önnön testének, gondolatainak meg végképp. Valójában azt hitte, hogy minden igyekezete ellenére most valóban megőrült.
Először csak egy barna hajú, copfos, mosolygós kislányt látott, aki hozzá hasonlóan láthatóan szédült a mozgólépcsőről leérkezve. Drágám, vegyél két-három mély levegőt, nézz a távolba és a nagy trükk, kicsit nyújtóztass a nyakadon! Gyanússá akkor vált az egész, mikor a kislány szóról szóra ezt csinálta. Biztos volt benne, hogy még odafent, valahol a városban láthatta ezt a hatalmas gyerekcsoportot, lehettek vagy százhuszan, mert olyan ismerős színfolt volt az egész gyereksereg. Mikor az alacsony tömegből kiemelkedett egy-egy tanár néni ezen felismerésében egész biztos lett, mert ezeket a tanár néniket bizony látta már. Nem csak látta…ismerte. Jobban ismerte, mint az várható volt. Ezek az ő tanár nénijei voltak. Újra a szédülős-copfos kislányt kereste. Nem lehetett igaz, de erről meg kellett győződnie. Csakhogy amitől félt, az bekövetkezett. A copfos kislány ő maga volt.
Tizenegy éve, éppen nyáron ilyentájt, egy iskolai táborból erre kirándultak. Merthogy kitűnő tanuló volt, afféle jutalomként jöhetett az egyhetes táborba, ami hatalmas területen terpeszkedett el és ami rettentő izgalmakat okozott számára. Persze sok aggodalmat is, hiszen a tábor sportversenyeket, Ki mit tud?-okat és bátorság próbákat rejt magában, amik közül Mindegyikben helyt kellett állnia. Szerinte. Mások szerint egy ügyes és rendkívül bájos kislány volt, aki gyönyörűen és korához képest nagyon megkapóan énekel és szaval. Ő ügyet sem vetett másokra. Szerinte kövér volt és ügyetlen, hogy kompenzáljon, teljesítenie kellett. Így minden ilyen tábor egy rémisztő “félszfelhő” volt, de a félelmek eltűntek, emlékeiben már csak a gyerekcsínyek és a nevetgélések éltek.
És most ott állt önmaga előtt. Lábai gyökeret vertek, a kislány nem vette észre. Tulajdonképpen nem vette észre önmagát. Látta a kislányt, akinek haja még nem festett, arca még nem sminkelt, öltözködésében a kényelem diktál, nem a stílus, kacarászott, körbe pillantgatott, élt. Élő volt és igazi. Itt érezte úgy, hogy menten összeesik. Nem élhet! Ez nem lehet a valóság! Ám nem volt idő ilyesmire. Mert akkor valami még különösebbet látott. Egy szempárt, amit a jelenből ismer.
Valaki csípjen meg, álmodom, ez nem a valóság, ez egy álom, ha nem álom, képzelgés, a meleg, az volt az, ami megártott, a valóságban valószínűleg a hideg kövön fekszem ájultan a peronon, a nagy melegben rosszul lettem, eszméletem vesztettem, most meg hallucinálok, ennyi történt, csak az emberek el ne tapossanak, fel kell ébredjek, magamhoz kell térnem! De semmi nem történt. A gyerekek ugyanolyan valóságosan ott álltak, a kék szempár ugyanúgy átfúrta lelkét. Nem emlékezett, hogy ott lett volna a táborban. Pont akkor, pont ott, ez a fiú? Sok-sok évvel később sodorta őket össze az élet és nem emlékezett semmiféle korábbi találkozásra. De ő volt az. Összetéveszthetetlenül Ő. És belegondolt. Mi lenne, ha odamenne a kislányhoz és szólna neki az egészről, úgy istenigazából az egészről. Egy tizenegy éves kislány megértené-e, vagy most mindent tönkre tenne, azzal, ha, de tényleg úgy istenigazából…mindent elmond?
Drágám! Alig két-három év és sűrű időszakod következik. Úgy értem földhöz vágó érzelmek sűrű erdejébe tévedsz. Olyan mélységekben kell majd helytállnod, amire most tudom, hogy még nem számítasz. Megcsalnak majd, ezért megcsalsz. Nem szeretnek majd, ezért te majd élvezeteket szeretsz. Az élvezetektől kiégsz, ezért hagyod elégni az álmaidat is. Magad sem fogod elhinni, milyen gondolatok környékeznek majd meg, de ezek a gondolatok éles körmök lesznek, amik a lelkedért kaparnak és te majd oda akarod nekik adni. Az ágy alatti szörnyek barátaid lesznek, a szenvedélyek a peremre sodornak, akarsz menekülni, de az élet térdre kényszerít. De miket is beszélek! Valószínűleg a felét sem érted annak, amit mondok. Jól figyelj, mondom egyszerűbben: Ne add fel! Legalapvetőbb értékeidben is meginogsz, a legtermészetesebb önmagadban sem hiszel majd, amikor egyszer csak megmenekülsz. Most pedig fordulj oda. Látod azt a fiút? Ott siltes sapkában, kék szemű, épp vihog a haverjaival. Mostmár látod, hogy lesz, aki megment. Megismered és ezzel megismered a bizalmat. A könnyedséget. Az elfogadást. A biztonságot. Nehogy azt hidd, hogy a tied lesz, mert nem. De megment és ez untig elég. Megtanulsz majd szeretni. Megismered a végtelent e véges világban. Nagy áron, de kijutsz. És Ő ott vár majd a végén.
Már annyira szívébe mart ez a keserű békesség, hogy nem bírta könnyek nélkül. Ez a lehetőségek nélküli beletörődés, ez a “különben minden más rendben van körülöttem” harmónia. Becsukta szemét, hogy könnyei ne csorduljanak ki. Érezte a metró szelét. Érezte, ahogy hirtelen hajába kap, már nem barna, évek óta festi, érezte, ahogy arcát simogatja, saját púderének illata orrába kap, már az arcát is sminkeli, szoknyája meglibben, szeme kinyílik. És mire kinyílt, minden eltűnt. Eltűntek a gyerekek, eltűntek a tanár nénik, eltűnt ő, eltűnt a fiú, eltűnt a múlt. A metróban minden olyan, mint, amikor az imént lejött ide. A jármű befut, az ajtó kinyílik, ő felszáll. Kifejezéstelen arcú, mindenféle emberek közt keresi helyét, mert mostmár biztos, hogy remegő lábai nem bírják el, le kell ülnie. Figyelmeztető hang, az ajtók záródnak, a metró tizenegy év után is elindul. A fiatal nő erre az állomásra soha nem tér vissza.
De egyet nem felejt. Ahogy ott állt a gyereksereg mellett megbizonyosodva arról, hogy valóban megőrült és felismerte a fiút, az egyenesen ránézett. A kislány egy fél pillanatra sem vette észre, azonban a kisfiú olyan magabiztosan állta egy felnőtt nő tekintetét, mint amilyen magabiztosággal tizenegy év múlva is teszi majd. Kék szemek fúródtak lelkébe. És a kék szemek gazdája rámosolygott. Ő pedig csak utólag fedezte fel a metrón még sokáig remegő lábakkal ülve, hogy e mosolyt a peronon állva, ösztönösen viszonozta. Önkéntelenül, felhőtlenül, belesimulva és belenyugodva. A mosolyban elveszve. Épp mint, ahogy tizenegy év múlva is teszi majd. És akkor majd a végtelenséget jelenti számára, ebben a véges világban. A szerelvényről leszállt, ráállt a mozgólépcsőre, az meg vele együtt folytatta útját felfelé, töretlenül. Hogy a sötét, város alatti alagútból kiérve, ott a végén valójában várta-e valaki, már nem emlékszem, mert addigra már egy újabb metró elsuhant. Csak annyira emlékszem, hogy a lány igazán békésen nézett fel a fény felé a mozgólépcsőn állva. Talán mert emlékeiből, bármi is következzék és bármi is várjon rá, már soha ki nem törli a kisfiú időtlen mosolyát.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: