Visszasírod még a ház előtt elszáguldó vonat hangját éjszakánként, ami arra riaszt fel, hogy igenis jó helyen fekszel ott, abban az ágyban? Hiányzik még naplemente aranyos fényszikráinak megcsillanása a hullámzó víztükrön? Jó lenne még látni ugyanott felkelni a napot, hogy érezd, van új kezdet, van új remény, mert lám, van új nap? Na és ugyanott várni, hogy a vihar szele felkapjon és elfújjon? Kavarog a víz és hullámzik a levegő, az eső illatát beszívod és kifújod – vele mindent ki.
Kifújtam, mert én voltam az és én voltam ott. Számtalan helyen felnéztem már az égre, de én ugyanazt láttam. Hogy végtelen. Amikor utoljára felnéztem azon a nevezetes éjszakán, mikor az ágyam alatt ketrecben tartott szörnyeimet szabadon engedtem, ugyanolyan végtelen volt, mint amikor szőlőlugason keresztül pillantottam fel hatévesen.
Nagymamám készült az ebéddel, csak pillanatok választottak el a gőzölgő húslevestől, ami épp olyan aranyozottan csillogott, mint a naplemente a vízen. Vagy szebben. Mert a legfinomabb húslevesek egyike várt rám, persze ezt akkor még nem tudtam. A rádió recsegve-ropogva susogta a “Jó ebédhez szól a nótát” a konyha ablaka mellől, ami egyébként főzés közben mindig nyitva volt, de hogy meg ne fázzunk, ilyenkor nagymamám becsukta, a hófehér csipke függönyt elrendezve rajta. Még erélyesen megigazgatta a hímzett díszpárnát alattunk, valamire fel kellett ülni, hogy az asztalt elérjük, aztán ő is leült. A tűzhely mellé, hogy ő szedhessen és úgy egyáltalán, mindent kézben tartson. Addigra már nagypapám is kiért a szobából és leült fütyörészve a hokedlira. Elhangzott egy ima, ugyancsak áldott étel lehetett minden ízében.
-Fújd meg, ne kapkodj!
-Nekem ez sótlan…
-Dehogy sótlan!
-Az hát, mondom.
-Kislányom, add már oda nagyapádnak a sót!
-Sózzátok meg ti is!
-Nekem finom.
-Na, mondom itt a só, szórjak én?
-Nem kell, nem.
-Neked se?
-Nem.
-Na jó sózd meg…
-Akkor kérek én is bele!
Aztán megettük a húslevest. Sóval és só nélkül is ugyanolyan mennyei volt. A második után jött az örök desszert, a pici, színes dobozos joghurt. Meg a narancskóla. Miután mindent sikerült legyömöszöli a torkunkon, Papó kiült a lócára, a konyhaablak elé az udvarra, mi meg ő elébe a hintába. Mikor mindketten elhelyezkedtünk és mind a két gyerek erősen “de jó erősen!” kapaszkodott a hinta szélébe, kattanásig lökött bennünket. Az ablakban lévő régi rádióból még mindig muzsika szólt, a hegedű cifráit a mosogatás közbeni kanál csörömpölés egészítette ki teljes szólammá. Meg a gyerekkacaj. Sikítva repültünk abban a rózsaszín pokróccal letakart hintaágyban. Sokkal magasabbra repültünk mi ott akkor, mint amennyire az a valóságban látszott. Kapkodtuk a nyár vége-illatú levegőt és én őszintén hittem, hogy azzal a hintával elrepülünk. Feljebb, mint az udvar, feljebb, mint a kert, feljebb, mint az erdő fái a kert végében, feljebb, mint Papó szerszám-illatú, sötét műhelye, feljebb, mint az akkori, színes kis álomvilágom. Mert kattanásig mentünk és az valószínűleg már mindennek a teteje.
Az is volt, mert mire Mama végzett a mosogatással és kijött, Papó újra a lócán ült és nem hajtottuk olyan magasra a rózsaszín pokrócos hintát. Jobb is volt így, mert legalább Mama is le tudott mellénk ülni és egyik lábát felemelve, másikat a földön tartva lökött minket, fáradhatatlanul. Fáradhatatlanul, mint ahogy minden mást is csinált. Mindent, ami nekünk kedves, anélkül, hogy sajnálta volna rá az erejét. Akkor már Papó is kifújta magát, mert itt bizony már a hinta hajtásban is elfáradt, na nem nagyon, de jobban esett inkább ülni. Aztán persze viccelődött. Papó mindig viccelődött. Szigorúan, karját maga előtt keresztbe fonva, gyanakvó arccal ült a lócán, amit ő készített, a hinta előtt, amit ő eszkábált, de amit mondott, az csupa mókás dolog volt. Mi meg mindig elismételtettük vele a vicceket, amiket nem értettünk, meg a katonás történeteket, amiket nem érthettünk, ő meg elmesélte, fáradhatatlanul.
Aztán azt hiszem a hinta már nem ment elég magasra, ezért lepattantam és csak úgy játszani kezdtem. Akkor tévedtem oda a lugas alá. A nyári vakáció legutolsó napjai lehettek, mert a szőlőfürtök kívánatosan kéklettek, közel járt az ősz, túl közel. És én akkor is felnéztem az égre. A szőlő tenyérnyi levelei között pedig úgy szűrődött át a fény, hogy ha belenéztél, kápráztatták a szemed, de már épp nem bántották, az arcodon pedig a nap utolsó melegét érezted, az orrodon meg beszívtad a langyos levegőt és a szőlő illatát, szinte érezted ahogy érik, érik, ahogy a nap simogatja. Ahogy a levelek árnyékot vetettek, én kicsit inogtam jobbra-balra, az árnyék és a fény játszott a szemem előtt, hunyorogva így szórakoztattam magam. És akkor láttam meg először, hogy amikor felnézel, látod a végtelent.
Amikor jóval később kiégett éveim mocska fürdőzött a felkelő nap fényében azon a nevezetes éjszakán és hűvös hajnalon, akkor is ugyanolyan végtelen volt. Amikor a viharban felnéztem a kavargó felhőóriásokra melletted és vártuk, hogy elfújjon minket a szél, a hideg víz pedig kegyetlenül az arcunkba csapott, mi meg csak nevettünk, ugyanolyan végtelen volt. Amikor veled felfedeztem az arany száz színét a vízen, úgy csillogott, mint a meleg leves a picur konyhaasztalon. És amikor a használatlan lóca és a kopár hinta mellől felnéztem a kiüresedett ház csendes udvaráról, az ég ugyanolyan végtelen volt. Az embernek nem mindig van bátorsága belenézni a végtelenbe. Csak néha egyszerűen muszáj megtenni és látni valamit a végtelenen túl. Valami igazit, valami tisztát. Valamit, ami megvált e véges világból. Én nem tudom, hogy hol lehet az a rózsaszín pokróc. Talán elveszett a végtelenben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: