Tizenharmadik – Léna I.

Látlak. Látlak, ahogy elképzeled, hogy minden nap felkelek ezzel a bágyadt mosollyal. Mosoly, ami olyan, mint az őszi napsugár. Bágyadt, de még tán van ereje. Látom, ahogy elképzeled mindig ezt az indián nyár-mosolyt a párnától gyűrt arcomon, ahogy nyújtózva húzom fel egész lassan a redőnyt reggelente és kilibbenek a kávémért. Úgy érzem valamiért azt gondolják, hogy néha épp csak el nem szállok, annyira könnyű nekem, annyira könnyeden is lehet. Ahogy mindent gondosan előkészítek, croissant-t, puha vajat, mézet és tejet és aztán már a frissen lefőtt kávé is ott gőzölök, látom, ahogy látod. Aztán látsz a tükör előtt állva. A fehér keretes vintage tükröm előtt most egy bágyadt mosolyú, selyem pizsamás lány áll. A kócos, barna tincsek és az elkenődött smink nem illenek az igényes kis selyem pizsamához. Isten tudja, valahogy mindig unalmasnak tartottam a sminket esténként lemosni. Úgysem volt az sok smink, csak egyszerűen muszáj volt finomítani az arcomon némi púderrel, na és kellett még szempillaspirál, mert a szempilláim szerettem kiemelni, hogy egész olyan “seprűszerű” legyen, szemhéjpúder és szájfény, abból csak színtelen. Ez nem sok, de elkenődni annál jobban tudtak az arcomon éjszakánként és ez nem illett a finom, törtfehér selyem pizsamához. Ahogy egyébként a tetoválás sem, de ezt te nem láthatod, ahogy elképzelsz. A törékeny, de arcában karakteres barna lány áll a tükör előtt és méregeti, hogy mit vegyen fel. Bármit. Bármiben kellemes látvány. Elképzelem, ahogy elképzelsz.

De azt már nem tudod elképzelni, hogy nem omlós croissant-t reggelizek, hanem májkrémes kiflit, kávéval a kotyogósból, a fehér tükörkeretből darabok vannak kitörve, hogy hatalmas ruhakupacokat kell arrébb tolni a földön, hogy elé állhassak és azt sem tudod elképzelni, hogy iszonyúan kevés alkalommal mosolygok magamra a tükörben, tulajdonképpen soha. Én ezt csak tanítom, de nem gyakorlom. Nem tudod elképzelni, csak az a te szerencséd, hogy nem is kell. Élj abban a képzetben, hogy ezek a hullámok teljesen természetesek a hajamban. Mert életmentő lehet, ha elhiszed, hogy szép dolgok, ha kis dolgok is, születnek természetes módon. Az életed lehet a tét, ha…

– Doktornő! Figyel még rám!?

Nem vagyok orvos és nem vagyok doktor. De valamiért sokuk ragaszkodott hozzá, hogy így hívjon. Ám valójában ez lélektanilag teljesen érthető az ő részükről. Csak engem szembesített mindig azzal, hogy valójában közel sem vagyok ehhez a hangzatos címhez és egy idő után már úgy vettem, mintha az orrom alá dörgölnék.

-Természetesen, Ábel. Miért ne figyelnék? Egyébként ugye tudja, hogy nem vagyok orvos?

Mintha a mondandóm második felét meg sem hallanák ilyenkor.

-Doktornő de én kérdeztem valamit és nem válaszolt, csak bámult maga elé. Megunta a betegét? Miféle orvos maga!? Mintha nem fizetnék eleget ezért a… – Rögtönöznöm kellett.

-Tudhatja, hogy nem untam meg Ábel. Csak várom: Ön mit gondol erről a kérdésről, amint az imént feltett. Mert én úgy hiszem, pontosan tudja, mi a válasz. Nem?

-Az a válasz, hogy nem szeret. Gréta egy számító kis dög. A pénzem kellett eleinte és most, hogy nincs, most, hogy a cég összeomlott, most, hogy kisemmiztek, nem vagyok hasznos darab az én Grétim polcán. Az a rohadt csődeljárás! Hogy mehet tönkre egy ilyen profi, szisztematikus rendszer, mondja már meg, Doktornő, hogy? Semmi okom nem volt azt hinni, hogy egy ennyi embert foglalkoztató vállalat majd ilyen tiszavirág-életű lesz. Nem lehetek hibás, nem igaz, hogy…

És folyt tovább a rémült litánia. Ábel párkapcsolati problémák miatt jelentkezett be hozzám, immár 7 hónapja. Valójában az ő párja, akivel probléma volt, a megszűnt munkahelyét jelentette. Ábel eljegyezte magát a karrierjével és éppen, hogy ő tartotta dekorációnak Grétát. Amikor felszámolták a jónevű céget, ahol egyébként a szentem magas beosztású kis csókos -mondjuk ki, seggnyaló volt, Gréta mindent megtett, hogy ne érezze feleslegesnek magát a férfi. Ezt Ábel szabadsága és jól kiharcolt, szuverén jogai elvesztésének fogta fel. Gréta megfojtja, Gréta ráerőlteti ezt a kapcsolatot, mert Grétának luxus kell, Grétát csak a pénz érdekli. Nem, Ábel, nem. Te vagy az, akit csak a pénz érdekel. Gréta pedig egy buta áldozat, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva még lát benned potenciált arra, hogy valaha még szeretni fogsz – mármint valamit, vagy valakit, a pénzen kívül persze. Mindezek ellenére Ábel egy pozícióját elvesztett, rémült, megfelelés-kényszeres sebesült vad volt és igenis akartam, hogy visszahozzuk.

-Doktornő! – szinte kiabált reszelős, mély hangjával. Nem volt mentségem.

-Ábel, úgy érzem ma nagyon érzékeny. Én figyelek Önre, tényleg, minden porcikámmal, mégis azt érzi, hogy ez nem így van. Javaslom, most ezt fejezzük be így fél órával hamarabb. Jövő héten pedig egy fél órával tovább marad és, ha akkor igényli, még egyszer fél órát is ráhúzhatunk.

-Jó, jó, de azért a fél óráért kell majd pluszba fizetnem?

-Nem kell. Kér még egy teát, mielőtt kikísérem?

-Nem, csak hadd menjek már. Kezdek Önben csalódni Doktornő…azt gondoltam nem véletlenül ajánlották Önt, meg egyébként is, ilyen óradíjért…inkább megyek. – közben már  kifelé oldalgott. Nehezen tűrte a visszautasítást és ezt nyilván annak vette. – Visz’látásra! – és már csapódott is ajtó. Mindig becsapja az ajtót. Mindig.

Az utolsó páciens után is bezáródott (csapódott) az ajtó, így hát elfordítottam a kulcsot. Kezdődött a kis rituálém. Különös, hogy míg otthon elviseltem a káoszt, itt rendnek kellett uralkodnia. Vagyis igazából ez annyira nem is különös. Annál, aki rendet tesz a lelkekben, rendnek kell lennie kívül is. Elmostam a teás bögréiket és elrendeztem a teás dobozban a filtereket. Felráztam a kanapén a párnákat, pontos színsorrendbe állítottam a hat díszpárnát. Megigazítottam az üveggyöngyös tálat az asztalon, párhuzamosan kellett állnia az asztal élével. Meglocsoltam a virágokat és némi vegyszert fújtam rájuk, mert nekem nem volt elég az, ahogyan természetes mivoltukban fényesek zöld leveleik. Mindeközben pedig szellőztettem és hagytam, hadd áradjon be a város szaga, hadd rémüljek meg egy-egy hirtelen dudálástól, hadd halljam a munkából haza igyekvő embersereg hangját. Aztán mikor végeztem ezekkel, bezártam a fakeretes, hatalmas ablakomat. Imádtam, hogy egy ekkora ablakon annyi fény áradhat be, amennyi csak akar. Még egyet beleszívtam a ragyogó és fényes levegőbe, jó mélyet, most valóban bágyadt mosolyra húztam a szám, vagy legalábbis úgy éreztem, mosolygok. Aztán elhúztam gyönyörű brokát függönyeim, mert az én kis “rendelőm” számára véget ért a nap.

Csak még valami. Benyúltam a kis asztal fiókjába, ami olyan tökéletesen megbújt asztalkámban, hogy csak az tudta, hogy ott van, aki ezt külön figyelte és felemeltem a fiókban rejlő maradék brokát anyagot. Kivettem az apró üvegcse gyógyszert és gyors egymás utánban lenyeltem két szemet. Direkt címkézetlenül tároltam itt a Rivotrilt. Két hete még csak egy szem volt a napzáróm, de az a francnak sem volt elég. Hiába. Ami ezek után a kis bogyók után várt, azok a gondolatok valami olyasmire emlékeztettek, ami sohasem volt meg, valaki olyan emlékét elevenítették fel, aki sohasem létezett. De erre a békére szükségem volt. Épphogy visszatoltam a fiókot, csörrent a mobil, a kellemes kis csengőhangom riasztott meg én meg gyorsan kikotortam a táskámból a telefont. Áh, ki más!

-Szervusz Péter, épp zárom az ajtót, úton feléd, húsz perc múlva a te rendelődben! – gyorsan le akartam tudni ezt a hívást, de rákérdezett arra, amire nem akartam, hogy rákérdezzen.

-Vettél be?

-Ugyan, dehogy.

-Ugye tudod, hogy tudom, mikor hazudsz?

-Ugye tudod, hogy ennek az olcsó fordított pszichológia trükknek egy pszichológus nem dől be? – Felszabadult nevetés hallatszott.

-Akkor sem, ha egy pszichológus játssza el a pszichológussal?

-Akkor pláne nem!

-Minden esetre tudom, hogy bevetted Léna. Azt is tudom, hogy egy ideje már nem csak egy szemet – hangja szinte fenyegetőre váltott – akkor nálam találkozunk. De taxival gyere! Ne vezess!

-Jó – és már tettem is le a telefont. Gyűlölöm, hogy a kollégám kislányként beszél velem és utasítgat. Idióta voltam, mikor a legutóbbi borozásunknál elmeséltem, hogy én a betegek után hogy lazítok. Azóta szinte zsarol, hogy kiadja, hogy gyógyszert szedek, ha nem járok hozzá terápiára. Többször is egy héten! Pétert még az egyetemről ismerem, akkor még hallgatókként boroztunk együtt mindig, most már kollégákként, bár ő egy évvel később diplomázott le, mint én. Tagadhatatlan, hogy Péter olyan szerves része volt már jó ideje életemnek, hogy szinte bántam, hogy ilyen közel engedtem magamhoz. Nem lehet az atyáskodó legjobb barátod egyszerre a felelősségteljes munkatársad. A vesémbe látott, amit én ugyan szoktam csinálni másokkal, mindenkivel, de velem mások ezt nem csinálják. De Péter ismert és ennek ellenére szeretett. Ez pedig megrémített.

“Ez is csak egy főnökösködő meg hősieskedő férfi. Kapja be.” Aztán kivettem a vitrinben egyébként csak dekorációként szolgáló konyakot és megittam belőle egymás után három pohárral. Vennem kell egy újat. A betegeknek nem tűnhet fel, hogy napról napra kevesebb. Zártam magam után az ajtót és táskámban kotorászva kerestem a slusszkulcsot. Mire megtaláltam már le is értem a másodikról. Erre megint pittyegett a telefon és azt kellett előásnom. Egy sms:

“Taxival gyere. Ha kocsiba ülsz és vezetsz, nem engedlek be és azonnal hívom a Kamarát. P.”

“Fenyeget ez a kis hülye. Képes fenyegetni, meg mindig ezzel a hülyeséggel jönni. Tudnám, miért! Kétlem, hogy értem aggódik. Na azt erősen kétlem, hogy engem félt…” A nem féltés gondolata meglepően elkeserített. De mielőtt a keserű felismerés végigszaladt volna az egész az agyamon, már intettem is:

-Taxi, hé! – és még épp elértem. Péter rendelője húsz percre volt. Én a nem önsajnáló, tiszta gondolataimtól húsz fényévnyire.