Tizennegyedik – Léna II.

“Non, Rien de rien
Non, Je ne regrette rien

Ni le bien qu’on m’a fait
Ni le mal tout ça m’est bien égal”

“Nem, nem bánok semmit, se a rosszat, se a jót…se a rosszat, se a jót…nekem ugyanaz. Se a rosszat, ezt se.” Önnyugtatva dúdoltam. Mit dúdoltam, hangosan énekeltem ki magamból a maró megbánást, ami épp úgy folyt le torkomon, mintha savat nyelnék, de Rivotril és konyak íze volt. Édith Piaf lélekből rikoltó hangját utánoztam a kanapémon állva. Ott álltam és egyensúlyoztam a színpadomon, a csillár három égőjéből kettő kiégett, de reflektorfénynek éreztem. Volt egy bakelit lemez lejátszóm. Emlékszem, egy régiség boltban teljes eksztázisba esve vártam az eladót, akinek már csak annyit bírtam nagy izgatottságomban kinyögni, hogy “Csomagolja!” és ő csomagolta. Egy vagon pénzt fizettem érte, mert valami különleges darabka ez, de semmi emlékem nincs arról, hogy az öreg eladó mit morgott ősz bajusza alatt, miért olyan különleges. A kialakítása miatt, teljes kézimunka, vagy mi. Kellett nekem és kész. Azóta néhány bakelitet is beszereztem antikváriumokból és mikor magamat akarom kényeztetni, akkor teszek fel egy-egy lemezt, szipkával szívom a cigarettát és elhiszem, hogy lehetnék egy a Végzet Asszonyainak halhatatlan sorában. Most itt éneklek magam elfeledve köntösben, mert szeretném magammal elhitetni, hogy nem bánom az elmúlt éjszakát. Hogy ettől nem lettem kevesebb, hogy nem vagyok rongy.

Mert a napzáróm után betettem táskámba az egész üveg konyakot, most belőle kortyolgatok szenvedéllyel. Ám, még mielőtt haza jöttem volna, beültem a sarki bisztróba, ahova mindig kávézni járok ebédidőben. Több, mint kellemes hely volt. Egyszerre volt elegáns és lebujszerű. A sötétzöld falakon bordó keretben megannyi mesteri portré függött. Ismeretlen emberek arcképe, ismeretlen ember kezei közül. Én mindüknek történetet kreáltam. Hogy kik ők és mit akarnak az élettől. Időközönként újak is kerültek a falra és én úgy vártam őket, mint valami újszülötett. Akkor aztán rájuk is erőltettem egy-egy életet. A sötét bútorok, kanapék és asztalok robosztusan terültek el a helységben és kis szigeteket alkottak társaságoknak, akik nemigen vágytak más társaságokra. Arrébb pedig picur asztalok várták a melléjük ülő, legfeljebb két embert. Magányosnak. Magányosnak kellett lenned, hogy ezt a helyet a magadénak érezd. Most vodkát kértem, citromot és szódát. Vártam rendelésemre szokásos kis asztalomnál. És még valamire. Aztán megkerült az is.

Magas volt. Jobban mondva nem magas, épp másfél-két fejjel magasabb, mint én (a legjobb arány) és inget viselt. Nyakkendője meglazítva, zakója lazán átdobva válla fölött és meglehetősen széles mosollyal érkezett, ami egy férfitől szokatlan. A pulthoz ült és azonnal kedélyesen beszélgetni kezdett a pultos lánnyal, csak kávét kért, én pedig eldöntöttem, hogy őt. Láttam, hogy ismerhetik egymást a lánnyal és azt is láttam a fiatal vörös pultos lányon, hogy számára nem közömbös a férfi, de meg sem fordult a fejemben, hogy ebből nagy ügyet csináljak. Ma éjszakára, egy éjszakára, ő nem tud majd irántam közömbös maradni. Néhány perc múlva már a mosdóhoz sietve botlottam el közvetlenül előtte.

– Hó-hó, meg vagy! Elkaptalak.

– Istenem! Ne haragudj, kétballáb megérkezett! Csak a mosdóba siettem, köszönöm.

– Semmi gond, ugyan már!

– Igen? Akkor jó – széles mosoly, szemlesütés. Felpillantás, hajigazítás, elindulás a mosdó felé. Visszanézés, mintha még mondani akarnál valamit, szavad elnyeled, elmész. Visszafelé jövet már tudtam, hogy mire számítsak és be is igazolódott.

– Rendeltem neked még egy vodkát és most már akkor én is iszom valami erősebbet. Megiszod velem?

– Nagyon köszönöm, de azért akkora sérüléseket nem szenvedtem az előbb, hogy alkohollal érzéstelenítsek. De jól fog esni, kösz – a “kösz”-nél sokkal jelentőségteljesebben mélyesztettem szemeim az övébe, mint amennyit egy ilyen kis szócska megkövetel. Ahogy már beléptekor is reméltem, kék szemű.

– Ha nem is volt nagy  a sérülés, lelki megpróbáltatásnak nyilván nagy volt – ironizált – úgyhogy kedves…

– Léna.

– …kedves Léna! Igyunk egyet a bátrakra!

– Elfogadom, de tényleg csak a szörnyű, terhes lelki megpróbáltatásra való tekintettel – mondtam teljes színészi beleéléssel, ami láthatóan tetszett neki. Érti a szarkazmust. Ma éjszakára, egy éjszakára az enyémen nevet majd.

– B. Molnár András.

– Örülök. B. Molnár? Minek a rövidítése a B?

– Nem tudom. Apám sosem élt velünk, nem volt kitől megkérdezni. Azóta meg csak tetszik, hogy olyan, mint valami színészember neve – ezen felnevettem, bár most meglepő módon nem játszottam meg. Tetszett ez a logika a színésznevekről. Hát leültem mellé a bárszékre. És én egyszerűen csak hagytam, hogy ez a meleg barna haj és ez a hideg kék tekintet elvarázsoljon. Jobban megfigyelve igazából meglehetősen meleg tekintet volt az, attól már csak meleg és mély hangja volt megnyugtatóbb. Belevesztem. Jobban, mint én azt hagyni szoktam. Mert hadd higgye csak, hogy ő döntött úgy, hogy ma este meghódít. Hogy ő szedett fel engem. Hogy ő a vadász és én pedig a vad. Pedig mindig kezemben volt az irányítás és mindig én adtam meg a kezdőlökést. Profin manipuláltam, de hát így volt könnyebb mindenkinek. Neki, hogy férfi maradt és nekem, hogy nő maradtam, tartással. Most azonban hiányzott a kontroll. Meglehet, erről a Rivotril tehet, már az első vodka is felkavarta.

Figyeltem a vörös pultost. Mikor már kezdtem rajta látni, hogy kevésbé nevet a vicceken és többet pillant oda úgy, hogy valójában észre sem veszi magát, mikor láttam kiéleződni a féltékeny női karmokat, még egyszer arrébb vonultam, visszatértem asztalomhoz. Hátha mond Andrisnak valami idegesítően féltékeny szösszenetet, hogy ezzel is én legyek vonzóbb a férfi számára. Kis idő múlva már mindketten az asztalomnál ültünk. Andris és én. Egyszerre szálltak fejembe a gyógyszer és az alkohol, meg  az udvarló szavak. Én pedig bódultam. Eszembe jutott az idézet, “Mámor kell minden áron, bor, vagy csók adja, mindegy.” Akkor kezdtem győzködni magam, hogy nem bánom, ma éjszakára, egy éjszakára leszünk Andris és Léna, de aztán B. Molnár úr életéből úgy elrebbenek, mintha ott sem lettem volna. “Nem,nem bánok semmit.”

És most itt állok a kanapén, kiégetten.

Madames et Monsieurs! Hölgyeim és Uraim! Ma este és csakis ma este, méltán híres bárunk színpadán az utánozhatatlan hangú és kivételes tehetségű Mademoiselle Lena! Adják át magukat a füstös hang megkapó varázsának, dőljenek hátra, hunyják be szemüket és engedjék, hogy a dallamok a ’40-es évek Párizsába repítsék Önöket!…

És szól és dühöngöm, hogy nem bánom, hogy mit számít, hogy így volt jó, hogy nem, nem bánok semmit! Nem bánom, hogy a csókom után nem jöttél fel hozzám és nem bánom, hogy kevésnek találtál még erre is, mit számít, hogy néhány óra édelgés a báromban neked elég volt, nem baj. Hogy most nem azt kell bánnom, ami megtörtént, hanem azt, ami nem! Éneklem, hogy Non, je ne regrette rien! Hogy most mennyire meglep, hogy megcsörren a telefon! …Hogy megcsörren…a telefon? Ismeretlen szám. A zenét egész lehalkítottam. Inkább hallatszott a tű hangja a lemezen, mint maga a muzsika.

– Tiborffy Léna, tessék!

– B. Molnár András. De mi ez a rémült, síron túli hang?

– Csak nem tudtam, ki keres hajnalban, a műsorszámom…a műsorom közepén. Mármint amit nézek. A TV-ben.

– Megadtad a számod Léna.

– Tényleg? Ne haragudj, erre nem emlékeztem. De miért hívsz máris? Valamit ott felejtettem? – Ez az ember nem jön fel egy lány lakására, de nem sokkal után felhívja őt?

– Nem igazából én…nem, nem hagytál itt semmit, csak annyi, hogy…annyit akartam neked most feltétlenül mondani, hogy…khm – köszörülte torkát, aztán teljesen magától értetődően kijelentette – nem tudom, miért hívtalak most fel, Léna. Nem tudom. De fel kellett.

És én egy “Nem tudom” miatt soha nem voltam még ennél boldogabb.