Tizenhetedik – Léna IV.

Nekem akkoriban minden okom meg volt a boldogságra, vagy legalábbis, az örömteli pillanatokban bővelkedett az életem. Tiszavirágok.

– Tudja Doktornő, milyen az, amikor a görcsös zokogás után, a sós könnyektől szinte ég az ember bőre, érzi, hogy a szeme be van dagadva, hogy zsibbadnak a szemgolyói, viszket az orra, már a bőrt lekaparná és minden arcizma elernyed? Tudja, milyen érzés? Milyen pokoli tud lenni egy idő után? Mert én szeretem ezt az érzést. Tulajdonképpen, így este jobban szükségem van erre az érzésre, mint a vacsorára, vagy, mint a lefekvés előtti cigire. Néha már igazából csak erre van szükségem. A fájdalommal kitörő sírásaimra.

És kérdően nézett rám. Várta, hogy provokált-e kicsit, várta, hogy bizonyítékát adjam, én is ember vagyok, vagy épp arra várt, hogy meghökkentsen, amit mondott és azt gondoljam, szegény lány. Hanna szemei nem kékek voltak, hanem határozottan szürkék. Helyesebben szólva, már szürkék voltak. Tizenhétéves létére Hannának szürke tekintete volt. A lány erősen depresszív és szuicid hajlam, dühkitörésekkel, figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral. És végtelen sok tehetséggel. Minden rajza és festménye egy másik valóság. Színeinek kompozíciójával olyan világokat fest, ahol bármelyik zavart lélek otthonára lel. Az ő zavart lelke azonban sehol nem találja a helyét. Szülei szeretik és tulajdonképpen semmilyen végzetes hibát nem követtek lányuk nevelésében. Egyetlen húga felnéz Hannára  és testvérharcok már a lány tizenhároméves kora óta nincsenek. Az iskolában jó eredményei vannak és népszerű, saját magát leköti hobbijaival és szüleivel templomba jár. Őszinte hite van Istenben. Tehát az igazság az, hogy Hannának semmi oka nincs, hogy ilyen meggörnyedt lelke legyen és Hanna tudván tudja ezt. Abban azonban semmiféle hite nincs, hogy van értelme szürkeszemű létének és dühös, hogy része kell, hogy legyen ennek a világnak. Semmi keresnivalója benne. Nem is keres már semmit.

– Hanna, azt hittem, meggondoltad magad és már nem dohányzol.

– Meg. Aztán abban is meggondoltam magam, hogy meggondoltam magam. Most jó érzés lejárogatni cigizni.

– Jó kimenni a lakásból?

– Ja, az is.

– Miért, mi más van még?

– Jó kimenni … ja … ennyi.

– Bosszantanak otthon?

– Nem.

– Akkor miért jobb kint?

– Nem tudom Lénácska, te vagy a pszichológus, találd ki! – mintha én magam lennék az Anyakirálynő és, mintha egy lennék a buta barátnői közül – mindkét hangsúllyal képes volt beszélni velem. Ez a fajta vagánysága egyáltalán nem zavart. Azok a buta barátnők meg pincsikutyaként követték Hannát. Annyira különleges jelenség volt, hogy sok kis rajongója akadt.

– Kint van valami, amitől jobb ott, mint bent. Vagy … elnézve az új frizurád és a csipkés felsőd … valaki van ott kint.

– Nem is adták oda neked olyan feleslegesen azt a diplomát – húzta kislányosan huncut mosolyra száját és felállt és táncolni kezdett és én sejtettem, hogy most jön a lényeg. A terápia közben gyakran csinálta ezt. Felállt és légiesen, de összefüggéstelenül kezdett táncolni lehunyt szemmel. Leginkább karjait emelgette és derékből hajlongott, de lábai nagyon ritkán mozdultak el a vigyázz állásból, közben pedig mesélt. Ezt is összefüggéstelenül és miután leült, rendszerint úgy tett, mintha nem emlékezne rá, hogy mit mondott.

– Alex … hülye Brigi, nem is a Dunhill-t szereti … Alexnek szép a szemem … nem, nem fogok többet inni ma … nem, ne kísérj haza … játékos …nagy játékos vagyok … ne kísérj haza, de kísérj haza, ne … bordó sál … most bordó … most bordó a szeme Alexnek.

Véget ért a kis intermezzo. Lehuppant újra és elterpeszkedett a kanapén, fejét hátradobta a támlára, karjai lazán pihentek hasán, lábait szétdobva terült el és nagyot sóhajtott. Be kellett ismernem, a lány egyre hitelesebben játszotta az őrültet és tudom, hogy ez volt a célja. Ki akar tűnni. Néha persze elfárad és kiesik a szerepéből. Akkor hagyják el olyanok a száját, hogy “Léna, én tudom, hogy van értelme az életnek, csak én nem találom”. Most azonban teljesen szótlan volt és csak bámulta a plafont, de láttam rajta, hogy most nem játszik. Én nem ítéltem el ezért a színjátékért, és még ideje sem volt annak, hogy megpróbáljam ezt leállítani, része volt ez, tünete az ő betegségeinek, amiknek azonban az ég egy adta világon semmi értelme nem volt. Ezt szintén mindketten tudtuk. De nem tudtunk dűlőre jutni, nem leltük sehogy, hol a kiskapu. Egyszerűen nem bírtuk megtalálni az apró ajtót, ami mellett ott a sütemény, Egyél meg! , hogy aztán elég picivé változva Alíz beléphessen az ajtón. Vagyis ez esetben ki. Ki ennek az éhes léleknek a nyavalyáiból. Így ültünk ott ketten, Hanna és én.

– Egész helyes a tied is.

– Az enyém? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Láttalak tegnapelőtt a parkban egy férfival. Olyan másfél fejjel lehetett magasabb, barna haj…

– Jól láttad, én lehettem az – nem zavart, hogy most “lebuktam”.

Hirtelen ült fel, szinte megrémültem ettől a hirtelen mozdulattól. Előre hajolt és minden idegszálával megfeszülve rám meredt, egy pillanatra még a szeme is kéknek tűnt szürke helyett. Nekem szegezte kérdését.

– Boldog vagy?

– Azt hiszem, igen.

Tétovázott.

– Jó?

– Jó.

Csöndes percek következtek. A lányka nem volt rám irigy, ami ilyenkor néhányakat jellemez, sem nem dühítette, hogy nem ismeri az érzést, semmi. Egyszerűen csak ült tovább a plafont bámulva. Szinte semmi volt. Halványult szikrázása közben. Oly paradox. Valóban, nem sok mindent keresett ő már itt és szinte kikopott  a világ színpalettájáról, pedig az őt körülvevő világnak oly nagy szüksége volt rá. A csöndes percek vele nem voltak súlyosak. Szinte jól estek, mert ő sem kényszerből maradt csendben. A lány szabadabb volt ennél. Majd mégis szólt még.

– Tudod, van még bennem remény. Azért is jöttem el hozzád három hónapja, úgy, hogy még a szüleim sem tudják. A pénzt lenyúlom, oké, de azt amúgyis így csináltam. Más szülők azt gondolnák, hogy épp felgyújtom a világot. Vagy magamat. Minden esetre, valami igazán nem jót csinálok. De az enyémek nem. Ők bíznak bennem. És tudod mit Lénácska – felült és újra rám meredt, szőke haja most arcába omlott – bízhatnak is! Bennem van még remény. Én ki fogok táncolni a hideg rácsok mögül, úgy, hogy ezek a rémes börtönőreim észre sem fogják venni! – gyakorta költőien beszélt. Azt hiszem, többet érzékelt a nem látható valóságból, mint mi.

– Tudom, hogy így lesz Hanna. Én pedig annyit fogok neked ebben segíteni, amennyit csak tudok.

– Persze. Mert ez a munkád, ebből van pénzed.

– Persze! Nyilvánvaló. Mi másért?

Tudtam, hogy ez a látszat gonoszság egy csípős humorizálás tőle csupán, ezért engedtem el a fülem mellett. Azt hiszem, kedveltem ezt a lányt. És azt hiszem, ő is kedvelt engem. Vagy legalábbis bízott bennem és ez elég volt ahhoz, hogy jobb útra tereljem. Mást sem akartam jobban, mint, hogy jobb utat találjon magának. Valószínűleg valamilyen “más út-vándor” ez a lány, de a “más” utak fényességes véget is szoktak érni, nem csak lejtők azok.

– Na helló. Megyek, mert kezdesz idegesíteni a bizakodó kis nézéseddel – mondta teljesen flegmatikus hangon, mintha az előbbi mondatok nem is az ő száját hagyták volna el.

– Akkor menj is, de gyorsan!

– Jövő héten jövök anyám!

– Tudom. Egyébként.

Egy pillanatra megállt és megfordult, rám nézett, mire gondolok pontosan.

– Tudom milyen érzés, az … a görcsös zokogás utáni.

– Igen? – nem döbbent meg, nem láttam rajta meglepődést, nem is örült ennek. Hanna egyszerűen csak megnyugodott. Igen? 

Aztán a Jailhouse Rock – ot dúdolva a lány behúzta maga után az ajtót, én pedig behúztam a reteszt a szívemen.