Tizenkilencedik – Léna V.

“Mese volt, álom, káprázat? Lehet!
Megszépítette bús életemet!”

Juhász Gyula

Rózát az édesanyja hozta el hozzám egy meglehetősen kurta telefonbeszélgetést követően. Nem volt hajlandó elárulni, miért akarja, hogy találkozzam a lányával és rezignált hangján csak az időpont egyeztetésről szólhatott hűvös csevejünk. Bennem már a tavaszi új élet élménye pezsgett, de semmilyen pezsgő, vagy akár csak kellemes érzés nem járt át, ahogy ajtót nyitottam anyának és lányának. Meglepődtem. Róza közel járt a harminchoz. Miért taszigál egy majd’ harmincéves nőt az anyja pszichológushoz? Az rendben is lenne, hogy javasolja, de még el is kíséri? Ám nem ez volt a legmeglepőbb. A furcsaságot Róza színtiszta tekintete okozta és én nem ezt szoktam meg azoktól, akik megállnak ajtómban. Inkább az édesanyja szemeiben tükröződött az a homályos baljósság, amit már jól ismertem. Rózában épp azt a tavaszi pezsgést, azt az életigenlést éreztem, ami még engem, örök pesszimistát is környékezett.

– Itt is volnánk – mondta az anya, csöppet sem erőltetve meg magát, hogy esetleg ne látszódjon, mosolya oly hamis.

– Üdvözlöm Önöket, Róza, örülök, fáradjanak beljebb!

– Nem! Bocsánat…én ma nem mennék be, csak Róza itt a lényeg, elég lesz, ha ma délután ő mesél Magának. Egy óra múlva visszajövök. Pá, édes! – intett felém hanyagul felhúzott szemöldökkel, de tekintetéből nem illant el a baljósság. Lányára nem is pillantott.

– Úgy tűnik, ketten maradtunk, de szerintem így még jobb. Jöjjön be! – és Róza továbbra is szó nélkül, engedelmesen bejött hozzám. Levette világosbarna ballon kabátját és az akasztóra tette, majd táskájával együtt óvatosan bemerészkedett a szobába és gyorsan a kanapéra ült. Mint egy gyerek, aki szeretne túl lenni a dolgon, még mielőtt azt mondják, ‘az nem a te helyed’.

Szőke haja laza kontyban keretezte finom arcvonásait, szeplői fiatalították, pirosítóval adott színt sápadt bőrének, ajkait halvány rózsaszín rúzzsal festette ki. Apró heg a szája mellett, de ez csak alig tűnt fel. Gondoltam, régi baleset. Virágos blúza is a rózsaszín árnyalataiban pompázott, mert hogy pompázott kecses testén, púder színű rakott szoknyáját igazgatta, mint egy kislány. Valójában mindene kislányos volt. A haja természetes szőke, sminkje is leheletnyi, öltözködése, viselkedése azt éreztette velem, hogy a húgom ül velem szemben, pedig valószínűleg ő volt az idősebb, bár csupán néhány évvel. Nem nevetségesen volt lányka, inkább úgy, mint akit még nem tépett meg istenigazából az élet vihara és emiatt talán, abszolút szakmaiatlanul, ellenszenves lett volna. Nem tudtam azonosulni azzal és kedvelni azt, aki legalább picit nem szenvedett még. De a szeme ezt nem engedte. Az hideg volt. Nem azért, mert kék szemei voltak. Hanem a kék szemek mögött, valami hatalmas távolságban, mintha a tenger fenekére kéne tekintenem, ott megláttam, hogy mégsem véletlen, hogy Róza most itt ül velem szemben. Mégis csak lehetett valami vihar körülötte? Őbenne? …amit azonban iszonyatos mélységekig legyűrt önmagában. Ez azonban ebben a pillanatban még csak egy átfutó, meg nem fogalmazódott gondolat volt.

Néhány bemelegítő kérdés révén megtudtam, hogy jelenleg nem dolgozik, mert az “édesanyja jobbnak látja, ha egy fiatal nő magával foglalkozik és nem a kizsákmányoló munkával” és, hogy talán épp ezért rengeteget, “de tényleg Lilla, rengeteget!” unatkozik. Egy óra elteltével sem jegyezte meg, hogy Lénának és nem Lillának hívnak. Unalmában azért megtanult már franciául, angolul és oroszul, zongorázik és fut, valószínűleg az orosz irodalom nagyjainak összes művét elolvasta már és minden nap süt valamit. Valójában egy valamit süt. Pavlova tortát. Minden nap. Persze a magyarázat egyszerű: a kedvesének süti, mivel ez a kedvence. Egész ideáig nehézkes, unott válaszokat kaptam. De végre olyan témához értünk, aminél a fegyelmezett testtartást, valami izgatottság váltotta fel. Reméltem, hogy helyben vagyunk. Netán egy felemás kapcsolat? Egy tiltott kapcsolat! Egy plátói szerelem? Ez lehet a kék szem tengerfenéki vihar mögött? Hagytam, hogy minden szava, minden mozdulata, teljes testtartása árulkodjon nekem. Hagytam, hogy elárulja önmagát számomra  a jól nevelt kislány. Szinte vártam a pillanatot, ahol rajtaüthetek a sebesült lelken, ahol odaérünk a heghez, ahol sikítva letépjük a ragtapaszt. Ahol azt mondhatom, “Hopp! Róza, valóban érdemes ezt? Valóban jól van ez így?” Csakhogy közeledtünk az órácskánk végéhez és elmaradt a katarzisom. Minden idegszálam Rózára rezonált és mégsem csíptem nyakon. Kezdtem kétségbe esni…

“…Pavlovát. Tudja, hogy készül a Pavlova torta? Dehogy tudja. Maga biztos nem tölti a drága idejét ilyesmikkel. Elugrik a cukiba és kér két szeletet, aztán a kedvesével megeszik.” (A “kedves” szó olyan mézédésen hagyta el rózsaszín ajkait minden alkalommal, hogy úgy éreztem, egy szerelmes bakfissal van dolgom.) ” Egyébként van kedvese? Hogyne lenne. Kinek nincs? Minden nőnek szinte kötelessége megtalálni élete párját, hiszen úgy teljesedhet csak ki. Ha feleség és anya lesz. Nem jó szó, hogy kötelesség, ne haragudjon, manapság nem lehet ilyen felelőtlen kijelentéseket tenni. De nem gondolja, hogy ebben a nagy “a nőnek is lehet karrierje” maszlagban elfelejtjük, hogy nekünk is az a jó, ha szeretünk és szeretve vagyunk? Szerintem egy nő csak akkor lehet szép, ha a kedvese szépnek látja. Tudja, nem vagyok ám ilyen szélsőséges gondolkodású, ilyen megrögzött. Csak miután a kedvesemmel találkozom, mindig ilyen gondolataim támadnak. Hát így van ez…ha az ember szerelmes, mit lehet tenni? Most őszintén. Egyszer-egyszer igazán elragadhat minket is a rózsaszín köd! Ma is épp a szokásos sétánkat tettük, miután ettünk egy szelet Pavlovát és képzelje Lilla, csak úgy sétálunk. A szokásos napi dolgokról beszélgetünk. Kézen fogva, még csak nem is összebújva, na. De akkor egyszer csak, mint, aki megrémül, rám réved és azt mondja: ‘Nem tudom, hogy szerethetnélek ennél is jobban Rózi’ – utálom, ha Rózinak hívnak, tőle mégis olyan jól esik, szóval így szerelmet vall a semmiből – ‘Nem tudom, hogy szerethetnélek ennél is jobban Rózi, de minden gondolatom te töltöd ki és olyan vagy, mint a levegő. Tudod, amíg nem voltál, én nem is tudtam, hogy félember vagyok!’ Már kilenc hónapja ismerjük egymást, legalább azóta tudjuk is, hogy minket egymásnak rendelt a sors, de az Istenért, Lilla! Még mindig ilyeneket mond az én kedvesem. Hát hogy ne lennének ilyen gondolataim, ha így virágzik köztünk a szerelem. Azt mondják, elmúlik. Köztünk csak erősebb. Azt hiszem, a kivétel erősíti a szabályt. Vagy tényleg, valami különleges eset vagyunk. Jósnőnél is voltunk. Ő azt mondta, hogy a mi születésünknél olyan különleges módon álltak együtt a csillagok, hogy másokkal ellentétben, nekünk tényleg csak egymással van jövőnk, senki mással. Nyilván azt mondta, amit hallani akartunk, na de, ha csak a fele igaz, érti!…”

És szólt tovább a ciráda. Eltelt az egy óra és én csak egy nagyon szerelmes, nagyon kötődő típusú nővel ültem szemben. Valóban valami isteni szerencse lehet, de épp egy ilyen típusú férfival sodorta össze az élet, így semmi más nem áll előttük, csak a közös jövő és közös boldogság. Persze, nem lesz mindig ilyen szép, de majd igazítgatják magukhoz kreált kis mesevilágukat. Kik vagyunk mi, hogy ezt elítéljük és legfőképp, kik vagyunk mi, hogy belerondítsunk? Mégis…mi akkor? Mi akkor az a mélységi vihar? Vagy csupán önigazoló magatartás ez részemről, idehozták, hát biztosan kell lennie valami viharnak!

“Nagyon szeretem. Semmik lennénk egymás nélkül, tudja. Sokáig vártunk a másikra, hiszen ő is, én is a harminchoz állunk közelebb, de rá várni, megérte. Nem baj, ha kinevet, tudom én, hogy az élet nem ilyen egyszerű, de én csak most lehetek boldog, amíg ez tart. “

Kopogtatás zavarta meg a szerelmes áradozást, én már rég nem figyeltem, csak kerestem magamban a választ, felettébb bosszantott a dolog. Mi az a fontos, talán legfontosabb részlet, amit nem veszek észre?

– Biztosan az édesanyja!

– Ó! – Róza összehúzta magát, újra fegyelmezett testtartást vett fel és szoknyáját igazgatva állt fel a kanapéról. Kicsit elkomolyodott, kicsit összezavarodott, de alapvetően azt sem láttam rajta, hogy az anyja jelenléte feszélyezné. Inkább csak kiesett a történetéből, pedig oly szívesen időzött friss emlékeiben, az elmúlt néhány órában, most mégis vissza kellett térnie a valóságba. Felvette hát a ballonkabátot, miközben én kitártam az ajtót édesanyja előtt. Egész közel állt az ajtóhoz, de a küszöböt át nem lépte.

– Rózám, kérlek vegyél nekem egy doboz Eve-et, ott egy trafik édesem!

– Jól van. Lilla!- rám mosolygott és elment. Sem lassan, sem sietve, egyszerűen csak elment.

– Nos…?-nyújtotta meg a szót édesanyja várakozóan, fürkészően nézve rám, hogy vajon, mi baja a lányának, majd én, na majd én jól megmondom…Nos?

– Őszinte leszek Judit…nem tudom ezt a látogatást mire vélni. Maga egy kétségbeesett telefonhívás után idehozta a lányát, aztán itt hagyott bennünket, holott úgy gondoltam, talán kettejük kapcsolatában van a probléma, azért jönnek el mindketten. Mégis, be sem jött, hanem itt hagyta Rózát, akiről semmit nem tudtam. Persze ez nem jelenthet gondot, mégsem tudtam, hogy mivel készüljek. Aztán körvonalazódott, hogy nagyon nincs is szükség itt semmiféle készülésre, mert a lánya rendben van. Talán kicsit erősebben kötődik a vőlegényéhez (addigra már tudtam, hogy három hónapja eljegyzés is volt), de ahogy hallom Benjámin is épp ilyen típus, így nem lehet nagy gond az, ami köztük van. Jó lenne, ha nem csak ebben a világban élne Róza, de az esküvő után az a tapasztalat, hogy elmúlik ez az elvarázsolt állapot, vagy talán, egy felelősségteljes munka is segítene a figyelemelterelésben. Nyilvánvalóan tudja, hogy hagynia kell a lányát felnőni, nem bírálásként, hanem mint szakember mondom. Ha gondolja, ezen dolgozhatunk és…

– Nem szükséges Léna – vágta rövidre tanácsom boncolgatását ridegen és csalódottan Judit.

– Teljesen összezavar. Árulja el, miért hozta el a lányát! Így semmire sem fogunk jutni. Se maga, se én. Róza meg főleg nem. Ha egyáltalán neki kell jutnia valahova…

Ekkor minden megváltozott. Ebben a pillanatban Judit átlépett a küszöbön és táskájába nyúlva gyorsan egy hosszú, vékony cigarettát húzott el, ajkai közé illesztette és azonnal rágyújtott. Mélyen beleszívott a cigarettába és mélyen a szemembe nézett, de a füstöt igyekezett másfele fújni. A baljós homály a cigaretta füstjével együtt szállt ki a szobából. Helyette szemében a teljes letargia csillant fel, annak minden kétségével, félelmével és reménytelenségével.

– Léna…Róza és Benjámin nem kilenc hónapja ismerték meg egymást, hanem már két és fél éve. A féléves évfordulón valóban eljegyezték egymást, gondolom dicsekedett is a lány a gyűrűvel. De drágám…az eljegyzés után három hónappal a lányomék autóbalesetet szenvedtek. Róza néhány hét alatt felépült. Benjámin a helyszínen szörnyet halt.

Egyszerűen nem értettem.

– Várjon ez…ez nem stimmel…Róza a napjáról számolt most be…úgy értem, ami ma történt vele és ő ma találkozott Benjáminnal és tortát ettek és sétáltak és…óóó! – a felismerés félelmetes volt. Most már csak annyi járt a fejemben, hogy ez nem az én esetem, ez már nem az én hatásköröm, itt sürgős és azonnali pszichiáteri segítségre van szükség, mióta tarthat ez és hogy nem derült ki eddig, nem értettem, de mielőtt a kétségbeesett szavak ajkamra tolulhattak volna Judit elindult kifelé és már néhány lépés távolságból hátra vetette újabb cigaretta füstfelhő mögül:

– Tudja, mit ettünk az eljegyzési vacsorán? Gondolom kitalálta…Pavlovát. Egyébként Benikém – nyugodjék – nem is szerette azt a süteményt igazán.