Huszadik – Léna VI.

“Aztán orvosok jönnek, kezükben fegyver
És ha a vegyszer egyszer a vénába hatol
A lakatlan sziget lakó lelke tenger lesz
A szíve lepényhal, itt úszkál valahol.”

Kiss Tibi

– Hanna, nyomd el a cigarettát, mondtam már, hogy idebent nem szeretnék dohányszagot…kérlek! – nehézkesen hagyta el a számat a “kérlek” szó, mert ma kifejezetten támadó hangon beszélt velem a lány az elmúlt húsz-huszonöt percben és ez igazán nem volt ínyemre…konkrétan kezdtem bepöccenni rá.

– Jól van már! – fortyant vissza szürkeszem. Igen, már több hónapja járt hozzám ez a fiatal lány, de a szeme továbbra is szürke volt és ez a szürkeség gyakran összeveszett a lelke színkavalkádjával.

– Csak egy percre megyek arrébb a teádért és kapod is elő…nem vagy te ilyen gyerekes – ekkorra már el is nyomta cipője talpán, de el nem dobta a szálat, kár lenne pazarolni. Majd ahogy kilép az ajtón rágyújt, addig meg csak lazán a füle mögé tette.

– Szóval ott tartottunk, hogy anyukádat rajta kaptad tegnap éjjel, ahogy az ebédlő asztalnál sír. Szerinted miért sírt?

– Hogy hogy miért? Miattam. Vagyis nyilván miattam. Ja, egyébként nem is tudom, meddig járhatok hozzád. Szerintem anyámék kezdik azt hinni, hogy ennek így semmi értelme.

– Szerinted sincs értelme?

– Szerintem az égvilágon semminek sincs értelme ebben a cseszett egy világban.

Kis szünet következett. Erre a mondatára hátra csapta fejét és láttam, hogy szüksége van egy kis szünetre. Nem zargattam. Kivártam, hogy egészen megélje azt, ami benne zajlik, hogy egészen részese lehessen önmagának, aztán majd mondja, ha akarja.

– Lehet, hogy én is pszichológus leszek. Tök izgi lehet ezt tanulni, nem? Úgy értem persze, tök nagy felelősség, de gondolom, ha jól megtanulod és belelátsz az emberekbe, olyan mintha nagyítóval vizsgálnád őket, mint a hangyákat. Aztán meg a nagyítót a Nap felé fordítod és helló hangyák – ezen kacagott.

– Szerinted jó pszichológus, aki ezt csinálja?

– Jaj dehogy. Nem kell ezt csinálni, csak a tudat, hogy nálad van a nagyító…tied a hatalom.

– Ez a fajta hatalom valójában felelősség és egy ilyen “hangyaégetés” másnak az életébe kerül. A hangya életébe kerül.

– Nyugi! Nyugi, nyugi, nyugi, ma nem veszed a viccet Lénácska. Én csak azt mondom, hogy jó lenne így belelátni.

– Hanna, úgy érzed, hogy nem érted az embereket? Ezért szeretnél többet tudni erről? Most nem tudsz rajtuk eligazodni?

– Annyira fárasztó ez a sok kombinálásod, te jó ég!

– Tehát akkor erről szó sincs…

Hanna felpattant és míg én a fotelban ültem, ő gyorsan mellém térdelt, a nyakában lévő sálat arcunk közé emelte és pátoszos hangon kezdett neki, egész gúnyosan:

– Oldozz fel Atyám, mert vétkeztem! Ööö…várj, mi jön most, három Miatyánk? – aztán őmaga is elnevette magát.

– Szerintem ülj vissza a kanapéra és inkább kezdj neki az egésznek a gyerekeskedés helyett.

Visszaült, de a kezét odanyújtotta nekem.

– Érzed?

– Hideg.

– Igen. Mindig hideg. A lábam is, egyébként. Bocsánat. Azt hiszem fel vagyok dobódva, azért mókázom. Mert tegnap, miközben az ágyban feküdtem Alexnél rájöttem valamire. Ő amúgy még tanult az asztalánál és bambult bele a laptopjába, én meg csak feküdtem, halkan Billy Joel szólt és fáztam. Ami amúgy furcsa volt, mert náluk ritkán fázom, pedig szerintem hűvösebb van, mint otthon. És akkor rájöttem! Mellette nem fázom. Nem azért, mert mondjuk összebújunk, hanem …na érted. Mellette nem. Azt hiszem, egy pici részem neki adtam megőrzésre. Mert eddig darabokban voltam, jó, most is csak lebegnek a lélekszilánkjaim az éterben, de vannak egyes töredékek, amik ott vannak nála. És nála legalább biztonságban vannak. Tudom azt is, hogy ő nem csak vigyáz rájuk, hanem megszépíti őket. Kivesz egy darabot, felmelegíti, kifesti, megszépítgeti és úgy adja vissza. Ahogy ott feküdtem rám tört az érzés, ami amúgy gyakran rám tör, hogy valamit elfelejtettem neki mondani. Aztán rájöttem, hogy csak valami olyasmi, amit igazából ki sem mondhatok….

– Mit nem mondhatsz ki?

Végtelen gyorsan az ajtóban termett, még a kabátját is az akasztón hagyta és elrohant. Csak úgy csapódott utána az ajtó. Addigra már én is odaértem, de jóval előttem járt és gondoltam, nem szerencsés egy ilyen üldözött lányt valóban üldözni.

– Mit nem mondhatsz ki Hanna? Mit nem mondhatsz ki? – kiáltásom visszahangzott. Egyszerűen elrohant. Mereven állva néztem utána bután.

Ez az emlék álmomból riasztott fel egyik éjjel. Annyira belém mart, annyira rabjává tett, hogy sosem tudtam meg, hogy Hanna mit nem mondott ki, mit nem mondhatott ki, hogy azonnal nyomtam a nővérhívót. Nekem mindegy mit, de valamit gyorsan nyomjon belém, mert azonnal végem.

– Miben segítsek kedveském?

– Kisemmondhatom…kisemmondhatom… – nem tudtam mást habogni, pedig szerettem volna, szerettem volna mondani, hogy “Kedves Ágika, csak egy kis adag Xanaxot, ha volna kedves, nem sokat, de úgy érzem, egy fél tablettára szükségem lenne, ha nem gond, hogy zargatom Magát az éjszaka közepén a gondjaimmal, éppen egy fél adag most azt gondolom, megoldást jelentene, legalább, hogy végig aludjam az éjszakát, esetleg lehetne.” De nem. Ennyit nyögtem csak, “Ki sem mondhatom”.

– Hívjam az ügyeletes főorvost Lénácska, mondja csak? Kimondhatja. Mondja csak!

– De…rendben…csak…KI SEM MONDHATOM és… – és zokogásban törtem ki. Azt hiszem vergődtem is. Már nem voltam ura a helyzetnek. Mint ahogy már régóta nem voltam ura egyáltalán sem a körülöttem, sem a bennem lévő “helyzeteknek”. Hörögve sírtam, levegőért fohászkodtam az égbe. Az égben fehér plafont láttam és pókhálókat. Meg csendet. Végülis leközöltem, amit kellett. Csak két egész Xanaxot kaptam. Ennyi volt a különbség. Amiatt, hogy nem mondtam ki.