Huszonharmadik -Éjjeli tüneményeink

“Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár, alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.” Radnóti Miklós

Alszik. Szemhéja mögötti lelakatolt világában megváltást vár. Az álom? Rövid ideig tartó elmebaj. Számára inkább megnyugvás volt. Vagy inkább megnyugtatta a legális őrület. És ő egész nap csak ide vágyott vissza, de nem azért, mert a fáradtság súlya nehezedett volna végtagjaira, lassan felkúszva szemeire, hogy alvásra csábítsa és nem azért, mert testének szüksége lett volna a pihenésre. Elméjének volt szüksége rá. Amikor végre szabadon áramolhat az téboly…

Óracsörgés, világváltás, kávé csattan a bögre alján. Egy újabb nappal áll ki a Világszínpad Társulat a nagyérdemű elé. Mikor felhúzzuk a függönyöket, minden újra a helyén. Utcák kanyarognak, lámpaoszlopok vonnak rá merőlegest és az ég egy adta világon semmi sem bizonyítja, hogy ez előző éjszaka másképp volt. Hogy előző éjszaka, mikor nem figyeltél, a párhuzamosak a végtelenben mégis találkoztak és, hogy a hinták nem ide-oda szálltak, hanem tovább repültek az űrbe. Mikor megitta kávéját, épp annyira nem gondolt ebbe ő sem bele, akárcsak te, vagy én. De hiányolta. A káprázat, mit alvás közben élt át, csak az adhatott örömöt fagyos lelkének és ebbe visszavágyott. Eleinte csak reggelente merengett a gőzölgő fekete felett azokon, amiket csukott szemei mögött látott. Aztán már nap közben is arról álmodozott, hogy mily szívesen álmodozna és csak az estét várta, hogy vágya kielégülhessen. Később a délutáni szieszták kihagyhatatlanok lettek számára. Így kezdett el Míra az álmaiban élni.

A valóságon egyszerűen csak túl akart lenni. Mindennapi rutin feladatai listája egy-egy itemévé változtak, amik csak a kipiálásra vártak. Azon kívül semmi más dolguk nem volt. Nem okoztak sikerélményt, örömöt, vagy épp nehézséget. Nyitott zárójelek voltak csupán a nap elején, s csukottá lettek annak végén. Ennyi. Ennyit jelentett a munkája, a bevásárlás, az, hogy kozmetikushoz menjen és az, hogy felhívja az anyját. Az, hogy sétálni vigye a kutyát, az, hogy templomba menjen, az, hogy szeretkezzen. Az, hogy éljen. Az, hogy e világban létezzen. Eleinte nehéz volt az imádott kozmoszt megidézni. Kellett a sötét, egy takaró, sokszor a pizsama is. Egyik alkalommal azonban Míra nagy örömére elbóbiskolt a buszon. Ez felszabadította őt: bárhol és bárhogyan lehet szundítani! Így hát egyre könnyedebben találta meg az üreget, ahova a zsebórás nyúl beugrott. Rásegített gyógyteákkal és különböző illóolajokkal, hogy még édesebb legyen a zuhanás.

Később azonban a napjában többszöri szendergés meghozta rothadt gyümölcsét. Újra nehézségbe ütközött, mert már képtelen volt elaludni. Sok órányi forgolódás után aznap éjjel mégis olyat álmodott, hogy végképp függővé vált, látomásai függőjévé, így minden félsz nélkül íratott fel magának altatót. Azt hitte ez működni fog. Azt hitte a fehér pirula, mint kulcs fog kaput nyitni foszló elméjének csodás világába. De tévedett. Az altató használatakor ugyanis nem álmodik az ember. Ez olyan mértékű csalódás volt, hogy úgy érezte, elhagyták, becsapták és dirib-darabokra hullt repedt lelke. Egyre inkább hatalmába kerítette az aggodalom, hogy ha nem fog tudni belépni szeretett világába, akkor élete értelmét veszti és nem lesz, ami kivonja a fakó valóságból és nem lesz, ahol megpihenhet, ahol az óceánon hánykolódó tutaja időnként kiköthet. A gond akkor lett nagyobb, mikor épp az az aggodalom akadályozta meg a pihenésben, hogy aggódott, hogy nem fog tudni pihenni. Paradox-szörny száját nagyra tátotta és fogaival csontig hatolt. Friss levegőt engedett a szobába és ezzel tüdejébe, hagyta, hadd járja át az éjszakai hűs szellő. Erősen megfeszítette magát pár percig és direkt módon hagyta örvényleni gondolatait, hogy aztán tudatosan ellazuljon és átadja magát a tudattalannak, belesüppedjen ágyába, szinte eggyé váljon vele. Bárányokat számolt. Csak forgolódott. Olvasott. Versikéket mormolt. Minden  praktika hatástalannak bizonyult. Insomniás lett.

Tarthatatlan állapot vette kezdetét. Már nem tudott pipálgatni napi rendjében és már fogyatkozott inairól a hús. Nem csak a kávéról szokott le, de nagyjából az ételről, mint olyanról is. A gyógyteák dobozait és filtereit egyesével vágta aprócska darabokra egy körömvágó ollóval. Talán dühében tette, talán csalódottságában, de már semmi sem segített visszatalálni ábránd-világába és ez több volt, mint bosszantó. Naponta mindössze három órát aludt, ezt a mennyiséget is csak nagy ritkán tudta teljesíteni és az a három óra is felriadásokkal volt tűzdelt. Kezdett egyik világában sem létezni és ez megrémítette Mírát. Megrémítette volna, de túl fáradt és gyenge volt már félni és aggódni. Csak nyugalomra vágyott és ha nem álmodik közben, hát úgy is jó. Rémes, hogy az ember mennyit küzd valamiért, hogy aztán elengedje azt, csak mert néha életben is muszáj maradni. Fogalma sem volt róla, hogy a végkimerülés határán állhat-e, vagy sem, minden esetre eljátszott a gondolattal, hogy örök álomba zuhan és ennek a csodás univerzumnak végre minden zeg-zugát bejárja, végre minden részletét megismerheti annak, amit saját pszichéje teremtett, talán mások  ábrándjaiba is beleshet – ki tudja? Talán, ha elég sokáig időzik ott, ajtót talál újabb világokba. Szó, mi szó, arról képzelgett, hogy az összes altatóját egyszerre veszi be és néhány korty likőrrel kíséri – vagy sok korty likőrrel, szinte mindegy, az apró részletekben sosem veszett el. Aztán azt álmodta, hogy megteszi.

Alszik a csomó a kötött pokrócban. Alszik a fuvallat a szélben. Alszik a versláb a díszes kötetben, alszik a tükörkép a tükörkeretben. De Míra alszik-e? …Míra alszik-e?