Huszonnegyedik – Léna VII.

Have we gone too far? Have we lost our minds? Imitating the seasons And we fall behind.

Ha bárki elmegy az ajtó előtt pontosan azt kapja, amire egy ilyen helyen számít, de mit érdekel engem. Akkor is az lesz, amit én akarok, akkor is úgy teszek, ahogy itt és most tenni akarok és ne is próbáljon ez a szörnyetegem, ez a seggfej megállítani. Pontosan úgy ordítok, ahogy sosem akartam. De most így akarom. Ahogy annyira üvöltesz, hogy az ajkaid majd szétrepednek, így képtelenek megformálni a szavakat teljes valójukban, csak fröcsögsz érthetetlenül és az erek kidudorodnak a nyakadon, a fejed pedig vörössé válik a mellkasoddal együtt. Így igazán visszataszító látvány vagy. Vagyis vagyok.

Ha bárki elmegy az ajtó előtt egy őrjöngő nőt lát és arra gondol, biztos drogos volt szegény pára, pedig milyen fiatal, vagy valamilyen mentális betegségben szenved, ami megfordíthatatlan és kezelhetetlen. És szinte megsajnálnak. Vagy szánnak és megvetnek a drogok miatt, de nem hökkennek meg. Egy cseppet sem lepődnek meg, sőt, szinte örülnek, hogy előítéleteik beigazolódnak. Mindenkit megelégedéssel tölt el, ha azt kapja, amire számít.  Hisztéria a pszichiátrián. Ez aztán izgalmas. Ez aztán a vérbeli perverzitás. Úgy néznek rám, mint a vetkőzős lányokra a kukkoló lyukon. Meglesnek, de nem látnak. Aztán a szemfülesebb, vagy mondhatnánk pofátlanabb látogatók tovább úsztatják tekintetük megvető árját és észre veszik az ágy melletti széken ülő fiatalembert, akit a téboly hurrikánja nem kap fel. Nem tudják kije lehet az őrület áldozatának, csak azt látják, hogy annyira biztosan és rendíthetetlenül ül a székén és bámulja a lányt, mint egy szikla. Vagy mint egy szent, teljes türelemmel. Vagy mint egy gyilkos, teljes apátiával.

Add már meg végre a kegyelem döfést, rendesen magadhoz láncolsz, te juttattál ide, miattad van, mikor bepiázva a padlón találtál, miért nem léptél le, mint minden normális pasi, miért esküdtetek össze ellenem, hányszor lehet egy embert felhívni ugyanazzal a szar kérdéssel, mert te az összes kibaszott rekordot megdöntötted, miért hagysz itt, minden délután, miért nem viszel haza, mikor veled mindig jól voltam, nem tudhattad, hogy azon kívül, rajtad kívül mi zajlik, miért kellett lebuktatnod, miért kellett elárulnod, miért, miért, miért!? Nem kapok levegőt… Miért nem maradtál tovább bent aznap délután a sznob munkahelyeden, miért akkor sétáltál be és tetted tönkre a szigetem, nekem mindenem meg volt, barátok és legjobb barát, viszonzatlan szerelem, gyerekszerelem, tini rajongás, te már egyáltalán nem kellettél. Sehogy sem illesz a képbe és ide dugod a pofád minden rohadt nap? Mintha nem kínoznának eleget ebben a szarban. Ismered a mondást? Szakmai körökben hallani. “A pszichiátriára bekerülni könnyű. Kikerülni lehetetlen.” Hát most jól csapdába csaltatok. Bebasztál egy nagy ketrecbe, te meg kint éled világod. Én itt bent pirulát vacsorázom! Hogy gondoltad, hogy bármikor is örülni fogok neked? NE mozgolódj, kérlek! Úristen, ne hagyj itt! Istenem, Istenem, kérlek ne hagyj itt, Éli, Éli Lamma Szabaktani, kérlek ne menj el megint! Mindig elmész. Meg se jössz…

Jól van, látom csak mozgolódtál és helyezkedtél. Ha már fel nem állsz és nem sétálsz ki azon az ajtón, ami egyébként esküszöm, hol a szoba egyik, hol a másik oldalán van, nem is értem hogy lehet ez, de mondjuk nem is érdekel, inkább az érdekelne, hogy miért nem szólalsz meg soha? Miért nem beszélsz? Egy kuka vagy. Félsz tőlem? Vagy attól félsz, hogy amit mondasz, az majd engem rémít? Nem mersz elhagyni, mert félsz, hogy akkor végem? Dehát orvosok vigyáznak rám. Jó helyen vagyok. Biztos helyen. Azért hoztál ide, nem? Mert féltettél. Vagy csak lerázni akartál, mittudomén. Te meg nem mondod. Egyszer végre fel is vállalhatnád az érzelmeidet, B. Molnár! Undorodom a neved ritmusától. De az is lehet, hogy ettől a furcsa szagtól undorodom most, mi lehet ez…? Majdnem minden nap érzem. Rothadás szag. Ilyesmit érezni aggasztó két lábon járó sztetoszkópok között. A te illatod néha elfedi. A te illatod akkor is fel tudom idézni egyébként, ha nem vagy itt. Mondjuk ez nem nagy kunszt. A kedvenc óvónénim illatát is fel tudom idézni, meg a húslevesét is. Meg a hányás szagát, amit akkor éreztem, mikor kihívtad a mentőket. Akkor megrémültem. Bár ne tetted volna! Bár ne mentenél meg anélkül, hogy tudnád, hogy ezt teszed.

A mondandóm végére már nem süvöltöttem, inkább csak nagy hangon daráltam a verbális marcangolást. De tele indulattal. A szobából még mindig kihallatszott minden bizonnyal. Amikor e gondolatmenetet folytattam volna, egyszerűen felálltál és kisétáltál. Eddig is mozdulatlanul és szótlanul ültél előttem, hiába ordítottam ki magamból a poklot, fel sem vetted. Nem tudom, hogy voltál képes ezt megtenni, bennem gyilkos indulatokat szült. Az orvoshoz szóltál, visszanéztél, de téged én már nem láttalak. -Ma szólt Önhöz? -Nem. Ma sem.

-Köszönt neki és…?

-Köszöntem neki, vártam, hogy visszaköszön-e, megkérdeztem, milyen a napja, bántják-e a gyógyszerek, hogy felismer-e egyáltalán…semmi. Meg sem szólalt végig.

-Meg fogjuk emelni az adagját.

-Tényleg? Doktor úr, szükséges ez? Így is pirulákat vacsorázik…

-Látja az állapotát. Mi mást tehetnénk? Nyugodjon meg. Lénának semmi baja a gyógyszerekkel.

-Nem tudhatjuk, hát nem mond semmit. Csak én valahogy úgy érzem…

-Bízza ezt ránk, B. Molnár úr!

-Én bízom magukban. Csak elképzelni sem tudom, min megy keresztül… ülök vele szemben, beszélek hozzá, a szemeimbe néz, látom őt. És mégis… ő, Léna nincs már itt. És nem tudom, hol van! Ahogy ez hangzik, az nonszensz, bocsánat. Ne haragudjon, elérzékenyültem. Kétségbe estem.

-Nem haragszom. Csak kérem, …

-Nem szükséges. Megértettem. Tegyék, amit tenniük kell.

-Holnap jobb lesz András!

-Holnap jobb lesz.

Ima ez? Meggyőződés? Vagy balgaság.