Huszonötödik – Léna VIII.

Here’s to the ones who dream Foolish as they may seem Here’s to the hearts that ache Here’s to the mess we make

---

Emlékszem, sokáig vezettem naplót. Ha még írnék, biztosan születne most egy újabb bejegyzés. Mert azért naplót nem minden nap ír az ember, én legalábbis képtelen voltam rá, bár ostoroztam is magam érte. Ebből is versenyt csináltam. Önmagammal. Hogy aki naplót ír, az márpediglen írjon minden nap. Mert ha már van, akkor tessék maximálisan teljesíteni. Mégsem írtam minden nap, sőt fél évek is elteltek. Aztán egyik bejegyzés sötétebb lett, mint a másik és amikor végképp megijedtem magamtól, inkább befejeztem a démon-karikatúrák papírra vetését. Tehát ha még írnék, most mégis csak biztosan születne egy újabb bejegyzés, mert azért az említésre méltó eseményeket szereti az ember bevésni lélekalbumjának göcsörtös kis tábláiba. Egyszerűen megnyugtató volt. Október van és októberben minden inkább aranynak tetszik a napfényben, az én szemeim pedig ettől egyenesen kápráztak, mert napját sem tudom mióta, alig láttak természetes fényt. Szóval a szemeim újra tanultak látni és úgy éreztem, a lábaim is épp újra tanulnak járni. Kislányként igyekeztem úgy lépni, hogy a jó ropogósnak tűnő, száradt falevélre rátapossak, mert különös örömmel töltött el, ahogy olyan finoman, szinte eltörtek a lábam alatt. Most is ezt tettem. Ráléptem egyre – fél mosoly. Ráléptem még egyre – egész mosoly. Szipkáztam a levelek illatát is. Azt az ősz illatot, amiben tökéletes elegyet alkot az arany-halált haló természet, az iskolakezdés tankönyv illata és az egyre hűvösödő szelek hirtelen hideg lehelete. És én ebbe belenyugodtam. Hogy békességes itt nekem. Távol vagyok… mindentől? Mindenkitől? A valóságtól? Nem is tudtam igazán. Csak a távolságot éreztem, hogy milyen messze eljutottam, hogy milyen messze elfutottam és, hogy most már mégis csak jó itt. Hallom a fákat a szélnek táncolni. Látom az eget olyan vörösen, amilyen egyszer este a vérem volt, de látom olyan aranynak is, amilyenként a hajam fénylene, ha nem festettem volna. Letekergőztem ide a távoli mélységbe, de itt nyugalommal sétálok végig. Még ha tudom, hogy be is vagyok ide zárva. Hogy nem mehetek akármeddig, mert kerítésbe futok, de valójában nem éreztem magam bezárva. Fizikálisan nem. De az elme börtöne szigorúbb börtön. És ott nem fogadhatsz látogatót. Emlékeztem rá, hogy sokáig vártam. Igazság szerint mindenre sokáig vártam. Arra is, hogy elkezdjek élni. Arra is, hogy ne. De a nagy várakozásban az ember, valahogy önmaga is megállóvá válik. Emberek jönnek és mennek át rajta. Megvárnak egy járatot, ami arrébb viszi őket, de közben idegesek. Már mennének. A megálló csak egy szükséges rossz a haladásban, egy kelletlen eszköz. Türelmetlenül kapkodják a fejüket, hogy vajon jön- e a járatuk. És általában jön. Viszont a megállónak nincs járata. A megálló mindig csak a várakozás helye lesz. De arrébb nem megy. Én pedig valóban nem mentem arrébb. Csak már többet nem jöttek lelkek. És nem jöttek járatok. A várakozás önmagába zárt. Láttam, hogy évszakok mennek el a selejtes megálló mellet. Igen, azt hiszem nincs magányosabb, mint egy elhagyott megálló. Mert a megállókban semmi sem örök, csak az, hogy senki sem marad náluk örökké. Millióezer imával később tudod meg, hogy magadért kellett volna fohászkodnod. Mert te elhagyott megálló lettél, miután mindenkit tovább juttattál. És amikor már az utolsó járat is elment, neked akkor jut eszedbe térdre rogyni, könyörögni, hogy végre utas lehess? Ahogy az egyik levél reccsent, hallottam. Azt hallottam, ahogyan a térdem reccsent akkor, mikor ennél a pontnál térdre zuhantam. És visszaérkeztem oda. A megállóba. De már nem megállóként. Hallottam, ahogy az utca végén befordul “a járat”. Visszaérkeztem és hallottam, ahogy a nevemen szólítanak. Abban a békében, ahogy az októberben sétáltam, átsétáltam a valóságban is békés októberbe. – Léna! Léna…? Te… te most hallasz engem? Úristen, te hallasz engem!? Basszameg, visszakaplak. Vissza foglak kapni. Istenem, vissza foglak kapni! Az kurva hétszentség, hogy most hallasz, vissza foglak kapni! Nem tartottam költőinek “Basszameg-re”, meg erre visszaérkezni. De minden esetre hallottam. És rájöttem, hogy ő is várt. Rám várt. Tudniillik mániás depresszióval diagnosztizáltak. Öngyilkossági kísérletem volt, miután már hosszú ideje alkohol problémákkal küzdöttem és miután az egyik páciensem, nevét illetőleg bizonyos Hanna szintén öngyilkossági kísérletet tett. Csak ő épp sikeresen. A szorongásos epizódjaim száma megnőtt, a kilók száma rajtam csökkent, alkoholból pedig megszámlálhatatlan mennyiség fogyott. Ezeket pedig nem tudod elrejteni olyan elől, aki vár rád. Itt és most a szó szoros értelmében kell a helyzetet elképzeli, ugyanis B. Molnár várt rám a ház előtt és már fél órája nem mentem le a megbeszélthez képest. Akkorra már csupán néhány páciensem maradt és aznap egyszerűen semmit nem csináltam és senkivel sem foglalkoztam igazán. A fél órát is azért várta meg, és nem jött fel értem korábban, mert addigra már az őrületbe kergettem azzal, hogy azt vágtam a fejéhez, hogy úgy érzem, megfojt és különben is miért nem hagy engem békén Őtökéletessége. De fél óránál többet nem tűrt. Hát feljött. Ajtót nem nyitott senki. Úgy kellett rám törni. Hányás és vér keveredett a szépen csiszolt fényes padlómon. Egész elfolyt a fehér keretes vintage tükrömig. Totál beállva hánytam össze magam és döntöttem el, hogy ideje letenni a lantot, úgyhogy belevágtam a kék színű kis folyócskába a csuklómon. Mondjuk a drámához mindig értettem, törött konyakos üvegem szilánkjaival tettem ezt meg. Lévén, hogy teljesen atom részegen is, így nem végeztem alapos munkát és csak ájulásig jutottam. Halálba nem táncoltam magam. Jöhetne valami izgalmas és színes halálközeli élmény, túlvilág-tour élménybeszámoló, de az hazugság lenne. Semmi emlékem nincs sem erről, sem hogy azután mi történt. Innentől csupán álom foszlányokként maradt meg a valóság. Ez azért kedves kis kép, mert valóban el is pártoltam a valóságtól magától. Kórházi szobák, először sok, majd egyre kevesebb csővel, amik feltételezem, belőlem jöttek ki. Fáradt orvosok, morcos nővérek, sípoló hangok. Iszonyatos fájdalmak olyan helyeken, olyan módon, ahol és ahogyan azelőtt sosem éreztem. Úgy sejtem a detoxikáció, az ereim összevarrása után következtek az elvonási tünetek, amik vérszegénységgel társultak, amin nem segített, hogy addigra már csont és bőr voltam. Úgy éreztem a csontjaim átszúrják a bőröm, mint a frissen faragott ceruza hegye a papírt. Úgy éreztem a gyomrom tömény sósavban ázik. Úgy éreztem, az ereim vékony kis lufik, a vér menten kirobban belőlük. Ezekre bezzeg emlékszem. Aztán egyre több emlékem van arról, hogy ordibálok és próbálok kitörni, tulajdonképpen nem is tudom, honnan, de ezek például nem valós emlékek. A nővérek és szociális munkások szerint ritka az ilyen békés és nyugodt beteg, mint én. Pedig én “tisztán” emlékszem, hogy süvöltöttem és kiabáltam, őrjöngve, sikongatva. Hangom sem hallották, nem hogy őrjöngést láttak volna tőlem. Az orvosok szerint túl nagy is volt ez a nyugalom, mert konkrétan nem beszéltem és nem reagáltam. Paraszimpatikus reflexeim voltak és nem voltam magatehetetlen, de egyszerűen elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Valóban álmodtam a valóságot. Így lettem kedvelt lakója a Magyar Királyi Tébolydának. Így raktuk össze konyak és vér áztatta még megmaradt darabjaim a pszichiátrián, miközben belül ordítottam. Eltelt így kilenc hónap. És lám, meghaltam és újjászülettem (mint mondtam, a drámához mindig értettem) kilenc hónap után, kibújtam ebből a védelmező sötétségből, amikor egy levél eltört a lábam alatt. Az októberi színes falevél reccsenése visszhangot vert az idegeimben. Akkor a ketrecrács is eltört, ami bent tartott. És ez az ember ott várt végig a másik oldalon. Pedig az elme börtöne szigorú börtön. És ott nem fogadhatsz látogatót. Visszaemlékezésként írom, pedig elevenen él az élmény, ahogy más emberek tekintetében nem csak egyvalaki tekintetét látom. Hanem tekinteteket látok a tekintet mögött. Lehet, hogy ez velem marad. Lehet, hogy ebből is felébredek. Tudom, hogy vársz rám. Tudom, hogy nagyon távolra megyek és aztán visszapattanok, mint egy jojó. De azt is tudom, hogy tudod, hogy aztán újra elmegyek. Mindig egyre messzebb. Tudom, hogy ezzel mindig elveszem az álmaid. És tudom, hogy miattam…ezért… te is megállóvá váltál. Én leszek az utolsó járatod. Ígérem, hogy egyszer visszatérek úgy, hogy többet nem megyek sehova. Tudom, hogy megvárod, amíg lejárom a bakancsom talpát, hogy mezítláb térjek vissza Hozzád. És őszintén. És tisztán. És örökre.