Pamplona-Puenta la Reina
…mit is akartam írni? Pedig az úton minden olyan egyértelműnek tűnik. Ahogy mész porosan, egyik lábad követi a másikat, felismered saját lépésed összetéveszthetetlen ritmusát és rendeződik a fejedben az elrendezhetetlen. Aztán megérkezel, eszel egy kiadós Pilgrim-menüt egy jó pohár vörös borral és tessék! Oda az értékes, világmegváltó gondolatok. És itt ülsz az albergoban és nem tudsz mit produkálni és nem tudsz mit írni.
Pedig Madridban még tudtad. Meg akartad jegyezni, hogy az emberek kedvessége elengedhetetlen üzemanyag akkor, amikor csak te vagy és a teljes lakásodat jelenti a hátizsákod. Felfedezted azokat az apró részleteket a város jellegzetes épületeinek falain, amiket úgy az emlékeidbe akarsz vésni, hogy végképp kitörölhetetlenek legyenek. Azt persze el akarod felejteni, hogy rögtön a mínusz egyedik napon úgy érzed, a hátizsákkal lehetetlen ekkora utat megtenni, ekkora súly egy Isten csapása és megijedsz.
Megijedtem már sokszor persze, életében megijed az ember párszor, azt mondják. Pamplonabol elindulva éreztem, hogy meleg van nappal és meleg van éjjel, súlyos száz meg száz kilométerek állnak előttem és a hátamon egy kisgyereknyi súlyt fogok cipelni. Akkor aztán megfogalmazódik a gondolat, hogy sok lesz ez nekem. Vagy nem is sok, hanem felesleges? Mit jelent végig menni az úton? Bocsánat! Legyen inkább Az Út. De mit jelent? Több leszek? Erősebb? Illik nekem többnek lennem? Illik akarni ezt? Vagy illik azt gondolni, hogy valaki többel megy haza, mint amennyivel eljött, csak mert megteszi ezt az utat? Kell ez? Aztán megszokod. Mármint a súlyt. A hátizsák meg te vagy összesen TE. És örömmel veszed fel, hogy ezzel nyakadba vedd Az Utat. Hogy te is egy leszel a megannyi kagylós hátizsákos közül. És örömmel teszed le, hogy…hmm…vajon most mit húzol ki belőle. Egy életmentő sapkát a tűző napon, a bukszád, hogy vegyél csak egy szelet görögdinnyét, egy korty vizet rejt talán? Mindegy, akármit is, csak hasznodra lesz. És megszereted a terhed és viszed tovább. Mert teérted van.
Azt az érzést is meg akartad jegyezni, mikor először hallottad idegentől a Buen Camino!-t. Segít. Ez ilyen egyszerű. Részese vagy valaminek, ami aztán csak és kizárólag a tied lesz, de jókívánságok kísérnek végig. Fáradt vándor ül árnyékban a padon. Két óra, a legnagyobb meleg. Maga elé réved. Tökéletesen Az Úton jár, mert tökéletesen máshol van. Gondolataiban az elmúlt életében, vagy talán abban jár, ami következik eztán. De a padon ülve eltávolodik az úttól, kalapja takarja tekintetét. És akkor te elmész mellette szuszogva. Ő pedig felnéz rád és mosollyal kívánja a Buen Camino!-t. Másodperc töredéke és ő újra révedezik. De téged mosolyra méltatott. És megszereted Az Utat és járod tovább. Mert miattad van.
Nem nagyon lehet tudni, hogy ki miért jött. Talán senki sem tudja önmagáról sem igazán. Egyszerűen csak hívott és válaszoltál. Azt gondolnád ez klisé és hessegeted el magadtól a klisés gondolatokat, mert az biztos, hogy nem azért jöttél, hogy beleess ebbe a bűnbe. Hogy rájöjj arra, amire bárki és mindenki. Igazi gondolatokért, megismételhetetlen gondolatokért jöttél. Vagyis azért is. Keresed a válaszokat, nem azért, mert Az Úttól várod, hanem azért, mert érzed, hogy azok alapvetően benned is ott vannak. Tudattalanod tengerének partján, a szárazon figyeled, ahogy épp partra veti őket a víz. De az igazira vágysz és megrémít a klisé. Aztán csak mész tovább, egyik kavicsot hagyod el a másik után, ezt a gondolatmenetet is hátrahagyod és hagyod beporosodni a kétségeid, akárcsak a nadrágod szárát. És megszereted a gondolataid és hömpölyögsz velük tovább. Mert belőled vannak.
Magaddal hozod magad. Én is magammal hoztam a kattogós térdem és a fájós hasam. Féltem a hajam is, mert itt nem lesz balzsamozás, meg kondicionálás. Féltem a lábaim is, mert itt nem lesz regeneráló masszázs. Féltem a bőröm, hogy leég, mert hiába van szeptember vége, tűz a nap és éget. És a legnagyobb pusztaságban egyedül sétálva, mikor a legtávolabbinak érzed a valóságot és kezdesz megijedni, hogy jó úton jársz-e, mert sehol egy barátságos, idős angol úr, aki teljes aggodalommal kérdezi meg, hogy “Ugye, nem fogytál ki a vízből?” – meghallod a harangszót. Hallod, hogy van hova megérkezni és vár a biztonság. És a pihenés. Jobb esetben egy egész ágy. A harangok szólnak és neked is jelzik, hogy igen létezik még az idő és igen létezik még egy-két szűk utcácskás falu, ahol szívesen látnak. Aztán megérkezel, fürdesz és lemosod a fáradtságod és tudod, hogy holnap is tovább mész. Egyszerűen tovább indulsz. Hajkondicionáló nélkül is. És megszereted az egyszerűséged és belátod, hogy ez is te vagy. Mert TE vagy. Száraz hajjal és smink nélkül.
Ekkorra már eszembe jutott, hogy mit akartam írni. Azt, hogy emlékezz: mindig is Az Úton voltál!
Megjegyzésként: A cím Rózsa barátnőmtől eredeztethető. Ha Finisterre-be erek, majd elmesélem, hogyan született. Addig is köszönettel tartozom
Rózsa! Mert te vetted a lehető legtermészetesebben a Caminora vonatkozó terveim, mikor hónapokkal ezelőtt beavattalak. És ugyanilyen természetességgel veszed minden őrültségem, amikbe aztán és talán emiatt is lesz bátorságom belevágni, és amikről aztán kiderül, hogy ezek a hírhedt legnagyobb őrültségeim válnak a legjobb döntéseimmé.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: