Miss Tailleur

Huszonhetedik – Léna IX.

“Hát bizony, egyre hülyébbek leszünk,
de legalább lassacskán veszítjük el az eszünk.
És a legvégén, talán jóllehet tétován,
mint egy pongyolán kimért sütemény összeáll
egy félig rántotta, félig kocsonyaszerű halál;
hagyassék figyelmen kívül a síri habcsók,
halálnapi tortánk, a „Happy deathday to us!”,
meg a megözvegyültnek a kézfogás, a kézcsók
– nemi hovatartozásának megfelelően,
az „őszinte… izém” sem mellőzhető semmiképpen.
Én imádok temetni, izzasztó hidegben és vacogtató hőben.
Az végül is jó érzés, hogy ő halt meg, nem én
(bár ő a főszereplő, abszolúte övé a placc,
én meg még csak üledek, mint kávé alján a zacc).
Bár én sem akarom túl soká húzni-halasztani,
csak kíváncsi vagyok: hátha még történik valami.”
 
Petri György


Ott álltam, szinte belefagyva a pillanatba. Nem is beleragadva, hanem igazán ridegen belefagyva annak a teljesen örömtelen januári napnak a délutánjába. Mennyivel másabb lehet egy kilátástalan és ónos-szürke januári délután, ha például egy kedves kávézó meglehetősen hűs teraszán csámcsogunk el egy vajas croissant-t valami egészen gyalázatosan elforralt tejhabos kávéval, fejünk búbjáig bebugyolálva, hogy épp csak a szánk legyen szabadon a cigaretta füstjét kifújni … és mennyivel másabb egy feje búbjáig koporsóba bugyolált leányt látni magad előtt, kiterítve.
 
 
Hanna a búcsúlevelében felkért rá, hogy én mondjam a gyászbeszédet a temetésén. “Anyám, tőled nem várnám el, hogy megszólalj, tudom, hogy most egyszerre kell szomorúnak és iszonyat dühösnek lennetek Apával. Legyetek csak békében. A hugit hagyjátok otthon. Vagy ne. Én már nem szólhatok bele úgyse, ugyebár. Lénácska mondja a beszédet szóval akkor. Szerintem jó ötlet! Remélem nektek is tetszik.” Így fogalmazott. Elvállaltam. A szürke összes árnyalatáról már úgyis csak a Hanna szemei jutnak eszembe. Egy gramm könnycseppet sem hullajtottam el, miközben a beszédet fogalmaztam. Pont ugyanúgy ültem a laptopom felett, mintha cikket publikálnék, vagy a Messengeren chat-elnék, vagy a zavaros e-mailekre válaszolnék, amiket a tessék-lássék pácienseim kétségbeesésükben írnak nekem néha napján. Megírtam, persze a nyomtatómból ugyanúgy hiányzott a festékpatron, mint három héttel azelőtt, egyszerűen mindig kimennek a fejemből az ilyen apró, ám igen fontos részletek, mint festékpatron vásárlás, új fogkefe beszerzése, PET palackok összetaposása kidobáskor, alkoholizmusról való leszokás … hát szóval elküldtem a közeli papír-írószer boltba az irományt nyomtatásra és azon nyomban el is ugrottam érte. Az eladó beleolvashatott a szövegbe, mert holtra vált orcával adta át az egyetlen oldalkámat. Mire ez a dráma? Hisz nem ő vált holtra, hanem Hanna.
 
 
A ravatalnál állva viszont az összes könnycsepp egyszerre akart távozni tompa agyamból, minden levegőt elvont tőlem, a torkom szorította. Olyan módon vérig sértő és méltatlan helyzet lett volna, ha nem szólaltam volna meg, hogy csak ez adott erőt, hogy belekezdjek. Hogy ne maradjak szégyenben. És ne hagyjam Hannát szégyenben. (Ámbár “ő már nem szólhat bele úgyse, ugyebár”.) Szóról szóra terveztem elmondani mindazt, amit papírra vetettem. Csak ekkor tűnt fel, hogy milyen gyatra módon nyomtatta ki ezt az egy nyomorult oldalt az a papír-írószeres Lujzika, vagy Tündike, vagy akárki is legyen, mert alig látom a betűket. Vagy a könnyeim homályosítják el a fekete betűket? Vagy már a fekete betűk is szürkére váltak Hannáért?
 
 
Utolsó találkozásunkkor azzal kezdte, hogy most nyomjunk valami ütős-lélekforgatót, mert három hétig nem találkozunk, ugyanis elmegy Alex-szel és a közös barátaikkal Zakopane-ba, utána meg jönnek az Ünnepek és akkor nem a kamutudományomra fogja fecsérelni az idejét, hanem inkább tölti a bejglik társaságában és bugyuta karácsonyi filmekkel drága idejét. Úgyhogy most mondjuk meg a tutit. Egyik festményét is elhozta. Téli táj volt. Azt hiszem soha nem láttam még attól szebbet. Nem tudom, hogyan lehet egyszerre valami meghitt és hideg, barátságos és végtelenül távoli. De ez a kép az volt. Gyönyörködtem benne és szívből vágyakoztam bele a festménybe, bele akartam huppanni, mint Julie Andrews Dick van Dyke-kal a ’64-es Mary Poppinsban. Különben egy ilyen trükk sikeres kivitelezése gyerekkori álmom. Beszéltünk a képről. Neki persze nem tetszett. De melyik művész elégedett bármelyik édes gyermekével is?
 
 
– Hányok magamtól amúgy. Én olyan boldogtalan vagyok! – az “olyan-t” végtelen hosszúra nyújtotta a lány. – Olyan szörnyen boldogtalan. Alex olyan boldoggá tudott tenni. Tényleg én már azt hittem, hogy … de nem. Tök boldoggá tett. Simán jófej volt. Csak önmaga volt és önmagam voltam és önfeledtek voltunk. Láttam elaludni mellettem és zokogni tudtam volna a boldogságtól, mert az ő álmatag szuszogása védőhálót vont körém a Magány ellen. Meg láthatatlanná tett. A magány nem talált rám. Érted? Láttam elveszni őt a tekintetemben és én meg elvesztem a kis démonjaim számára. Kivont a forgalomból. Letérített a Boldogtalanság Sztrádáról. De már nem! – ekkor rám ordított. Már nem! Miért kell elmúlnia…? Hogy vészeljem ezt át? Hogy bírjam ki tovább? Miből merítsek erőt? Áh! Akármit mondasz, úgyis gondoltam már rá. Vagy megpróbáltam. És nem segített. Azt hittem a Jóisten lehajol egy emberért is. Értem nem?
 
 
Semmilyen válasz nem lenne szakmailag etikus erre a kérdésre. Ez a lány olyan mély depresszióba taszította magát, annyira elutasította annak lehetőségét, hogy jól legyen és emiatt olyan végtelenül nem tudtam rá haragudni! Ki ne érzett volna már csípős csalódottságot? Ki ne kérdőjelezte volna meg csak egyszer is a Gondviselést? Ki ne adta volna már fel és rogyott volna térdre, amikor úgy érezte, hogy semmi sem úgy történik, semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene? Mert el lehet menni jógázni és susogni a Namaste-t , lehet művészetbe vagy drogokba feledkezni és ideiglenes szállást kérni az otthontalanság otthonában, lehet munkamániával figyelem-elterelni koffein-függő pörgős rágcsálóként, de végtére is mind magányosan csücsülünk a nagyvilág közepén meg peremén, meg akárhol is csücsüljünk, végülis a szar bárhol simán a nyakunkba ömlik. Na és ekkor ki ne lett volna ugyanilyen dühös az egészre? Az egészre úgy, ahogy van.
 
 
Hát … eddig futottak még. Hanna káromkodni és zokogni kezdett, utálta az egészet, dühös volt és csalódott. A megnyugtatás képtelenség, hogy segített volna, ilyenkor az már csak olaj a tűzre, az önnyugtatását vártam. Van olyan pillanat, mikor az embernek magát kell megváltani. De nem mondta, hogy meg akarna halni. De nem említette, hogy véget akarna ennek vetni. Utólag visszagondolva gyanúsan nem utalt ilyesmire. Szemet kellett volna, hogy szúrjon a nem látható? Megfogalmazódott fejemben a Nagy Terv. Hogy hogyan folytassuk a terápiát az Újév beköszöntével. Hogy Hanna találja meg, lássa meg, érezzen rá, hogy nem másoktól függ az elégedettsége. És igen, az elégedettsége, tanulja meg értékelni azt, hogy egyáltalán létezik és tud akár csak egy dologgal is elégedett lenni az életében, ne csak a csudamesés boldogságot hajszolja mindenben és másokban, mert a kék madarak köztudottan szeretnek tovarepkedni és különben is egy oly nehezen megfogható fogalom az. Tisztáztuk is volna. Mindezeket a fogalmakat és az ő lehetőségeit és kitaláltuk volna a kevésbé könny-áztatta, szürke ködös utat. Együtt. De erre nem kaptam tőle lehetőséget.
 
 
Azt hiszem, rátört a Christmas Blue. Véget ért az Istenkeünnep, elfogytak a bejglik, kiüresedtek a bugyuta karácsonyi filmek és Hanna eltűnt. Különben én is gyűlöltem a Szilvesztert. Szerintem ő is. Mert azon a napon döntött úgy, hogy végez … ezzel itt. Magával. Állítólag pontban éjfélkor tette meg. Nulla óra nulla nulla perckor. Se tavaly. Se jövőre. Se tegnap. Se holnap. Se múlt. Se jövő. A semmikor vált semmivé a mi szürke-szemű, édes Hannánk. Ne essék szó arról, hogy hogyan. Maradjon Hanna titka. Maradjon az ő döntése és csak az övé. Mindenkinek joga van elegánsan távozni. A depresszió nem hiszti. A szuicid hajlam nem feltűnési viszketegség. Itt és most meg kell bocsátanunk azoknak, akik ebbe menekültek.
 
 
És csak álltam, és csak álltam, és csak álltam a ravatalnál. És csak meg akartam mukkanni. Szépen, malaszttal teljesen elmondani az elmondhatatlant, hagyni hogy mindannyiunknak fájjon, hogy aztán utat engedjünk az elengedésnek, de nem túlzásba vinni a fájlalást, hiszen ahhoz nekem jogom nincsen. Minden szót megformáltam volna, minden emlékem hagytam volna, hogy elöntsön és mindent megtettem volna, hogy méltóképpen búcsúzzunk el Hanna magas termetétől, mély hangjától, repedt szívétől, egész valójától. Rám szegeződtek a tekintetek (oly sokan jöttek el, nem láttam a tömeg végét) és én egyetlen szempárt kerestem. De nem találtam.
 
 
– Hanna tökéletes volt. De a tökéletlen Élet nem kegyes az ilyesfélékkel. Isten éltessen Téged Hanna egy jobb helyen és éltesse lényed a szívünkben! Isten veled!
 
Ezt a pár mondatot hagytam csak örökül a temetői visszhangnak. Négy napra rá talált rám B. Molnár a padlón és kezdődött meg feledhetetlen egzotikus utazásom a Magyar Királyi Tébolydában. Hiszen ki ne rogyott volna már térdre? Csak ezúttal egyedül már nem tudtam felállni.
 
 

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Kiri says:

    Ez a resz tetszett eddig a legjobban.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!