Huszonnyolcadik – Vera a presszóból

“Vajon hol van az a barát, aki valóban belém lát
Aki velem egy hajóban egy irányban, együtt, egy szelet vár
Nesze, bumm, maradok én révész, aki a partok közt bolyongva evez
Az, hogy melyik a világom, felsóhajtok: Nincs! Egyik sem ez.
Visszakuporodok magamba, dédelgetlek, bájos magány
És, hogy valóban mennyire lennél én, érted már most talán.”

Vera hosszan bámult maga elé. Nem szerette azt a látszatot kelteni, hogy szó mi szó… bambul, de mi tagadás, ezt tette. Nem tudott volna nem “bambulni” (milyen visszataszító szó!), a fáradtság, az istenes kimerültség egyszerűen nem engedte tovább járatni a szürke állomány fogaskerekeit. Jól érezte, hogy üres a tekintete és kívánatosnak is vélte ezt az állapotot, hogy a feje kiürüljön. Ámbátor ez a bambulás ellenére is nehézkesen ment. Elméje csak nem ürült. Szabály szerint kifújta száján a füstöt, nem csak lazán kiengedte, hagyta penge éles ajkai  közül kigurulni a füstöcskét, kifújta erőnek erejével, s az látványosan hömpölygött tovább. A feje zsibongott. Nagyjából ahhoz tudta hasonlítani, mint amikor kisgyermek korában az elemi iskola bordó csempés aulájában meghallotta egy iskolányi gyerek éhségtől felajzott hangját ezekről a bizonyos bordó csempés falakról visszaverődni az ebédszünet előtt. Botrányos volt. Ehhez mérhető hangzavar volt a fejében. Próbálta hosszan szívni a cigarettát, hogy minél később kelljen visszaállnia a pult mögé, mert jelen helyzetben a kávédaráló is túl hangosnak bizonyult és így délután három tájékán meglehetősen sok kávét rendeltek a hangjukat csöppet sem konszolidáló vendégek – azok sem bírják befogni. De legalább akkor kiabálnák túl a fejében lévő hangzavart! Nem teszik.

Vera huszonkét éves volt, de koránál jóval idősebbnek tűnt. Ennek semmi más oka nem volt, csak a vendéglátásban eltöltött évek. Van a vendéglátásban valami, ami miatt ártatlanul és jóhiszeműen egyszerűen nem lehet csinálni. És minél távolabb kerül valaki gyermekkori ártatlanságától és jóhiszeműségétől, annál öregebb lesz a lelke. Persze a napi több doboz cigaretta, a mindig már túlságosan is lenőtt hajtövek festetlen állapota és ezek a különös, pengeéles ajkak sem tettek hozzá ahhoz, hogy Vera inkább fiatalabbnak, mintsem idősebbnek tűnjön. Fel akarta töltetni az ajkait, de ahhoz meg már túl nagyok a mellei és akkor mindenki szerint egyszerűen csak közönségesnek tűnt volna. Márkó pedig egyenesen ellenezte. De különben Márkó valamiért mindent szeretett pontosan megmondani Verának, a tekintetben, hogy mit csináljon. Vagy hogyan öltözködjön. Vagy hogyan hordja a haját. Vagy kivel legyen jóban. És kivel nem. Egy idő után az volt a legjobb, ha nincsen jóban senkivel. Végülis neki Márkó a legjobb barátja, miért ne lehetne az egyetlen is? 

Veránál sosem lehetett tudni, hogy dühös-e, vagy unott, vagy akár boldog is lehetne, szíve teljes virágos kertjéből, nem lehetett róla megmondani. Talán ezt is a vendéglátás hozta magával. Mert azt felemelt fejjel nem lehet. Leszegett fejjel meg nem szabad. És különben is mindig a vendégnek van igaza. Így aztán célszerű volt maximum egy álmoskás mosolyt magára venni maszkként, hogy mégse legyen az a tipikus igazán flegmatikus, kötényét nem a derekán, hanem csípőjén hordó pincérlány, mert lehetett volna, így lett volna teljesen őszinte, de a borravaló többet ér sokszor, mint a büszkeség. Úgyhogy csak vigyorgott tovább. De most dühös volt. Végtelenül dühös volt Márkóra, amiért volt pofája elmenni. Vagyis hát… elvitték. De az meg hagyta magát.

Márkó Vera társa volt. Nem, nem kedvese, vagy párja, vagy szerelme, nem. Hanem a társa. Vannak olyan szövetségek a világon, amik megszakíthatatlanok, de nem feltétlenül csak a szeretet, vagy a bizalom táplálja. Hanem valami egészen más. Valami ősibb. Cinkosság. A szülei emiatt már rég nem beszéltek Verával. Pontosabban az édesanyja és a nevelőapja nem beszéltek Verával, mert ez a Feri (“Feri, Veruskám, nem Feri bácsi, hívjál csak Ferinek!”) Veruskám szava járásával élve “teletömte, de baszottul” az anyja fejét azzal, hogy tanulnia kéne ennek az okos lánynak, nem dolgozni és Vera csak azért nem tanult tovább, mert a Márkó sem. Meg úgy egyébként a Márkó befolyásolja őt mindenben. “Anyám sem a legélesebb kés a fiókban!” – ciccegte fogai közül két szívás között a cigarettából. A lehető legnevetségesebbnek tartotta, hogy az anyja mennyire ellene van annak, hogy neki a Márkó megmondja, hogy hova mehet el szórakozni és mikor, mert miért hagyja magát így leuralni a Márkónak. Miközben a Feri, ha megtudta, hogy az anyja szoknyában ment dolgozni a gyárba, konkrétan megverte az asszonyt. Mert ugye, mit mutogatja magát. És így iszik bort, de prédikál vizet a kedves édesanyja. Mert ha valaki, hát ő hagyja magát leuralni. De már egy ideje nincsenek verekedések valószínűleg. Hiszen az anyja szót sem szólva megteszi azt, amit a Feri mond. Így aztán nincs oka a fenyítésnek. Vagyis másfél éve nagyjából ilyennek tűnt a helyzet. Azóta nem beszéltek. 

Ugyanis akkor, másfél éve fulladt zsíros-piros gulyáslevesbe a lánykérés sikere, amikor Márkó egy vasárnapi déli harangszó alatt ki akarta kérni Veruskát a szülőktől. Azok meg nem adták. Szó szót követett, mert Márkó rossz hatással van a lányra, hagyja őt békén, különben is egy semmirekellő munkanélküli, rajzolgatásból nem lehet megélni, minden bizonnyal ez a Márkó, ez a Sátán fia, de mit ad Isten, a pofon végül Vera arcán csattant. Izzó sárga szemekkel ugrott Ferinek és karmolta a műkörmével, de úgy, hogy négy is lepattant, pedig a körmöse mindig profi munkát végzett. Persze azóta nem telik körmösre. “És azt még nem is tudták, hogy drogos.” – nevetett kajánul, bosszúsan, de valójában a saját magán Vera. Különben utálta ezt a jelzőt: drogos. Annyira leereszkedő. Te meg Tiplis! Te meg Marbis! Te meg Instás! Arra gondolt, hogy Márkó mindig a jobbik formáját hozta, ha találkozott az anyjáékkal. Hát ha még látták volna az igazi arcát! Mert ő sem tartózkodott attól, hogy megüsse Verát. Azonban ez általában valami sokkal szenvedélyesebbe feszült és a közös évek előre haladtával rutin szerűen ütötték úgy egymást, hogy fájjon, de igazán ne ártson. Szavakkal szintúgy. Meg valóban megmondta neki, hogy mit csináljon. Csak nagy különbség van a között, hogy valaki áldozattá válik. És a között, hogy valaki felveszi az áldozat szerepét. A játék kedvéért. De vajon tarthat-e több körön keresztül ez a társas játék?

Túl volt az utolsó slukkon, be kellett mennie. Csak még egy nagyot sóhajtott, mert nem bírta kiverni a fejéből az előző este emlékeit. Kár volt. Minden esetre kár volt megint az utcán ordibálni egymással, pedig most még nem is volt tettlegesség. Csak hát a szomszédok… akiknek meggyőződésük, hogy Vera és Márkó két elmebeteg, akik megállás nélkül piálnak és drogoznak, verekednek és drogot is árulnak. Ez utóbbi legalább igaz volt. Könnyű pénz. Mert tény, meg volt közöttük az “egyensúly”, mikor van béke és mikor küldik ki csapataikat egymás ellen, csak egyszerűen túlzás azt állítani, hogy “megállás nélkül” verekednek, és a piát prolik szórakozásának tartották. Csak hát a kóla… Így aztán mikor az utcán ordibáltak Vera műszakja után az éjszaka kellős közepén, a minden lében kanál szomszédok azonnal hívták a rendőrséget, mert a Nefelejcs utcában ne legyen ekkora csinadratta. Már rég felértek a lakásba és izzították a Netflixet, amikor dörömböltek az ajtón, mert persze a szomszédok bizonyisten rá fognak mutatni az ajtóra, ahonnan a bűn és a fertő árad. Csak néha seperne mindenki a saját háza táján…

Az utcák meg már ki voltak húzva az asztalra. Azok a barbár rendőrök így nagyobb fogásra bukkantak, mint sejtették. Márkót egyből elvitték. A hajánál fogva kezdték el rángatni, ez márpediglen undorítóan hatott Vera szemében, ez így olyan megalázó, legalább tépnék ki őt a szobából rendesen. Jó, aztán bemostak neki egyet és eleredt az orra vére, akkor már kezdett forrósodni a helyzet, de akkor meg leborították a cuccot az asztalról és ez menten gyászreakciót indított el Verában, lefagyott. Onnantól már egy szempillantás alatt kikapták Márkót a szobából és vitték, vitték, vitték. Hogy Verát miért nem, ezt sajnos egyáltalán nem értette egyikőjük sem, talán a rendőrök sem igazán. Vera pedig ugyanúgy ébredt reggel, mint minden reggel és elindult a presszóba. Csak most Márkó nem készítette ki neki a semmilyen színű, zsákszabású ruhái valamelyikét. Fel is vett egy farmer minit! 

És most így áll farmer miniben, január közepén, a fagyhalál kerülgeti egy cigi elszívása közben, de legalább miniben lehet, mire Márkó sziluettje tűnik fel a sarkon. Túlzás lenne azt állítani, hogy nem remegett meg a térde, de ilyenkor már igazán nem lehet tudni, hogy a félelemtől, a hidegtől, vagy a szerelem kéjes érzésétől. Mert a legijesztőbb és egyszerre a legbiztonságosabb volt látni a fiút. Teljes káosz volt szőke hajfürtjeiben.

– Beszarok!

– Romantikus fogadtatás bébi – csókolta szájon Márkó a lányt.

– Amatőrök voltak – folytatta Márkó – kimagyaráztam azzal az előző sztorival, a Takácséval, de persze be kell mennem, meg minden, meg már meg is volt délelőtt a házkutatás, mondjuk nem tudom, lehet-e így azt egyből, de leszarom, még jó, hogy csak az esti volt nálunk és a többi meg nem, kurvára szerencsések vagyunk bébi, imádlak! – lelkendezett tovább a fiú.

– Te vagy szerencsés velem, te majom! – örült meg Vera is a váratlan fordulatnak, hogy azonnal visszakapta a társát.

– Igen, különben jól áll a mini! – mosolygott rá Márkó – De ma este kibaszom a kukába és többet nem veheted fel, különben kibaszlak! – folytatta fülébe suttogva, de ugyanolyan felhőtlen mosollyal.

Ettől Vera kicsit megint remegni kezdett, de ilyenkor már igazán nem lehet tudni, hogy a félelemtől, vagy mégis mitől, mert tudta, hogy Márkó a társa. És hogy vannak olyan szövetségek a világon, amik megszakíthatatlanok, de nem feltétlenül csak a szeretet, vagy a bizalom táplálja. Hanem valami egészen más. Valami ősibb. A világ legpazarabb érzésének vélte, hogy Márkó szereti és visszajött most hozzá. Ezen vélelmek általában a világ legnagyobb tévedései közé tartoznak.

“Pazar!” – gondolta Vera és máris gúnyoson mosolygott megint csak önmagán, hogy ilyen választékos, vagyis igazából flancos szó jut most eszébe. “Pazar! Már csak a gyereket kell elmondanom neki.” És akarva akaratlanul is megsimította hasát, aztán csak émelygett egy sort.