Vera nézegette magát a tükörben. Látta benne, ahogy Márkó lába kilóg a takaró alól, látta benne, ahogy vérben úszó szemekkel visszanéz önmagára és azt is látta, ahogy csípője csak nő, csak nő, csak nőttön-nő, mígnem szétfeszül és ő kettészakad és ő belülről föld, porhanyós, fekete és kihajt belőle egy gyönyörű rózsaszál, épp mint a Szépség és a Szörnyeteg meséjében, világra szólóan tökéletes vörös rózsa.
Hát… nem kedvelte a hallucinogéneket. Az ő látomási sosem voltak habkönnyűek. Önmagát azért annak érezte. Mint a madártej tetején úszó fehér tojáshabfelhők. Vanília-világ, könnyed lebegés. De amiket a szer festett elméje vásznára, nos azok nem voltak felhőtlenek. Bár nem félt. De túl tág lett számára a világ értelmezése. Csak ha új cucc van, azt ki kell próbálni. Ilyen egy lelkiismeretes díler. A kóla a főfogás, de mindig lehetett náluk mellé egy kis nasit is kapni.
Mire Márkó felkelt, sehol nem volt a nyíló rózsaszál, de Vera sem. Néhány órára ilyenkor úgy érezte, hogy már nem maradt ember igazán. Csak egy szétfolyt paca. Félárnyék. De azért megfőzte a kávét kettőjüknek és már készült a fürdőbe, hogy lefollyon a lefolyón, vagy legalább a tintapaca lefollyék és ő tisztán lépjen ki, hogy aztán felvehesse délutáni műszakját a lélekmentőben. A presszóban is főz majd még egy kávét! Ez inspiráló gondolat a nehézkes elindulás szempontjából. A tusoló párájában még látott néhány furcsa árnyat táncolni, de hamarosan teljesen visszatért a lét elviselhetetlen könnyűségébe. Újra a tükörben nézegette magát. A lába csinos volt, de a hasán elkezdett gurgulázni ujjaival, hogy ez bizony se nem lapos, se nem izmos, aztán a melleit képzelte el nem lógva, hanem amúgy feszesen. Csak nevetett. Megtanulta szeretni tökéletlenségeit. A zsákszerű ruhákban úgyse látszik sok minden. És most jól is jön, hogy a hasa nem lapos, talán így kevésbé tűnik fel a dolog, vagy legalábbis később. Bár amennyit “zabál”, hízni is fog hamarosan! Se hányás, se reggeli rosszullét, néha egy kis émelygés és farkaséhség. Ez jellemzi. És Vera a hívószóra válaszol, azonnal eszik is valamit.
“Madártej!” Ellenállhatatlan kívánalom kerítette hatalmába, miszerint azon nyomban be kell tolnia egy hegynyi madártejet! Aztán arra gondolt, hogy a gyerek bizonyára szereti a tojást, akárcsak Márkó. Az minden reggel képes volt rántottát enni! Megismerkedésükkor is reggelizni mentek közösen, ahol Márkó egyből dupla adagot kért az omlettből. Vera sajtosan szerette volna kérni, de Márkó szerint felnőtt korban tilos laktózt fogyasztani, mert a felnőtt embernek egyszerűen nincs szüksége rá és nem tudja lebontani a szervezete, úgyhogy erősen ajánlotta, hogy Vera se egyen sajtos omlettet. A lány így tett. Az csak szépen lassan alakult ki, hogy az erős ajánlások kifejezett paranccsá váltak.
Egyik alkalommal táncolni mentek. A hely hangulatos volt, a zene lüktető és a véráram is lüktetett az éjjeli vadakban. Vera vodkaszódát kért, másodszor aznap este és Márkó konkrétan kiverte a poharat a kezéből. A basszus és a mély elnyomta az üvegszilánkok csörömpölését, de Vera fülében visszhangzott az éles hang. Talán meg is ijedt. Ez az ember fogta és semmivel sem törődve kilökte a poharat kezéből.
– Nem akarod, hogy igyak még, vagy mi? – fakadt ki a fiúnak.
– Túlzás volna azt kérnem, hogy ne igyál, ….
– Bizony túlzás volna! Kurvára túlzás volna.
– … így hát nem is kérem. Csak jobban szeretem, ha nem iszol. Szeretlek, ha teljesen önmagad vagy. Vagyis akkor szeretlek igazán, ha olyan vagy, amilyen. Úgyhogy jó lenne, ha nem innál.
Márkó teljesen higgadtan vezette le, miért kéri erre Verát. Vera pedig máris szívesen tett eleget a kérésnek, hiszen így már mindent értett! Sőt, látni vélte, hogy a fiú aggódik is érte, azért is mondja, meg miért is ne akarná, hogy még jobban szeresse őt? Miért is lenne arról szól, hogy lassan de biztosan teljesen a bűvkörébe vonzza a fiú és végül teljesen a hatalmába keríti?
Az, hogy az alkoholtól nem önmaga az ember, hogyan fér össze azzal, hogy a kokainnal meg igen? Márkó szerint pontosan ez a kulcs. “A kokain teljesen önmagaddá szabadít fel.” Mondjuk Verának szabadnak lenni inkább félelmetes és riasztó volt. A rácsok lehet, hogy téged sem engednek ki… de másokat sem engednek be. És ez így egészen biztonságos.
Elindult a lélekmentőbe. Már távolinak tűnt a délelőtti ébren-álom. Csak még mindig nem mondta meg Márkónak. Bár úgy rémlett, hogy az egyik éjjeli révedezésben odasúgta a fiúnak, hogy “Van bennem valami.”, de nem úgy tűnt, hogy ezt helyén értelmezte Márkó, mert arról kezdett el eszmefuttatni, hogy ő is úgy érzi, hogy él benne valami más is, egy kalandor, egy Indiana Jones és ő ősi kriptákat akar feltárni, de szerinte nem áll neki jól a kalap. Még valami olyasmi is rémlett Verának, hogy vettek repjegyet Ázsiába, ő különben Brenda Star akarna lenni, de az a lehetetlennel egyenlő, mert melyik dílernek fizetnek utalva? Ha pedig a bankkártyájukon nincsen pénz, nem tudnak repjegyet venni, c’est évident.
Késő volt, hogy Vera haza ért, fáradt is volt, de még legalább egy részt a sorozatukból muszáj volt megnézniük lefekvés előtt. Összebújva feküdtek és tisztán. Ez viszont talán hibának bizonyult, mert Vera szorongani kezdett. Már nem hitt ebben az egészben. Csak a szétrepedő csípőjére tudott gondolni és arra a rózsaszálra reggel, ami vérvörös volt és rémes. Vagyis hogy gyönyörű, de rémes. Mert ő is volt gyönyörű rózsaszál és az apja mindig azt mondta, hogy nagyon szereti az ő Verókáját, de mégis elhagyta. Szorongott, mert évek óta nem látott egy nappal előrébb. Rettegés fogta el, ha arra gondolt, hogy gondoskodnia kell valakiről, akinek az élete tőle függ. Szörnyű rémképek kínozták arról, hogy mi lesz, ha Márkó keze eljár. És a legjobban, a legeslegjobban az a gondolat rémítette, hogy mi lesz akkor, ha ez a gyerek nem szereti őt.
El akarta mondani Márkónak, hogy gyereket vár el tőle és hogy most minden megváltozik az életükben. El akarta mondani, hogy apa lesz, férfi lesz a fiúból és a gyereke is szereti a tojást. Elképzelte, ahogy Márkó szeme elkerekedik, kicsit hátra hőköl a fejével, épp csak mint aki minden addigit porba romboló hírt kap, aztán lesüti a szemeit, elmosolyodik és túláradó örömmel kezdi el csókolgatni Vera homlokát és kezeit, és férfiúi büszkeségtől kezd el bűzleni és mindent megígér Verának, a világon mindent. Elképzelte, ahogy másnap Márkó a vanília-világ tojáshabfelhőin szökell könnyedén boldogságában és rugdalózó mintákat kezd el rajzolgatni.
Talán így is lett volna. Talán nem. De ahogy ez lejátszódott Vera fejében nyelt egy nagyot, torka addigra már teljesen kiszáradt, felállt, komótosan felvette a vajszínű (vagy tojás-színű?) kabátját, magára igazította a sapkáját, hátára csapta a táskáját, még utoljára belenézett a tükörbe, hogy a sapka alól kilógó kósza fürtöket megregulázza, semmilyen vérvörös rózsát nem látott és hetykén hátra szólt:
– Elhagylak.
Azzal kisétált a Nefelejcs utcai lakás ajtaján.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: