A vásár kettőn áll. Közös történet, különböző karakterek – így merültünk el abban, hogy mit mesélnek nekünk ők, akikkel nekünk is meg kellett ismerkednünk korábban és akik most életre kelnek egymás fantáziájában. Együtt indultunk el ebben a történetben a lánnyal, akinek a neve mindenkinek tetszik, ahogy tettük ezt Szent Jakab útján is. Közös utazás. A kezdőhangot ő adta meg.
A következő történetet közösen fűzzük azzal az emberrel, aki a legtovább elviselt. A történet fonalát egymásnak adogatjuk. Induljunk.
Ott álltam a mahagóni ajtó előtt és szüntelenül bámultam annak küszöbét. Nagyon jól tudtam, hogy ha nem veszem a bátorságot és nem lépek be ezen az ajtón, akkor soha nem leszek túl az egészen.
Az a bizonyos nyomasztó érzés ejtett rabul ismét, ami minden egyes alkalommal, mikor döntés elé voltam állítva. Az az iszonyatosan rettenetes érzés, amitől a szívem nyomni kezdett azt kiálltva, hogy “DÖNTS MÁR, AZ ISTEN SZERELMÉRE!” Csak most az volt a különbség, hogy én magam állítottam döntés elé a tudatom.
És hogy miért? Hogy túléljem.
𝄠
A lány toporgott. Aztán megtalálta magát és megállt, nyugodtan, zsebre vágott kézzel. Kívülről nézem és igazán szépnek nem látom. De megkapónak igen. El sem tudom képzelni, mire gondolhat, mi bújik meg a barna szemű, meleg tekintet mögött. Bizonytalan, ez biztos. Nem is tudom ma mosolygott-e már egyáltalán. Szeretném, kívánkozom arra, hogy lássam mosolyogni. De nem tudom, mire gondol és nem tudom, mi fakasztaná mosolyra. Olyan lehet, aki időnként kitaszítja magát a valóságból. Nem menekül. Csak kifelé vágyik néha, mindentől kijjebb. Nincs azzal baj. Vagy csak én képzelem ilyennek?
Az eső szakadatlan esik és a villamos megállóban az emberek tető alatt zsúfolódnak. Párás, szürke idő, összetéveszthetetlenül őszi. Ő pedig annyira távolba néz… Mintha távolabb is ellátna, mint amennyire a klasszikus pesti kőépületek engedik.
Rettegek az érkező villamostól, mert az nem az enyém, de ha az övé igen és felszáll, örökre elszáll. Elszáll ő és ez a különös érzés, amit okoz bennem. Hogy látni akarom, hogy hogyan mozog, milyen amikor beszél és megharapja-e az ajkát, ha ideges.
Aztán amikor megérkezik a villamos, azon aggódom, hogy az is lehet, hogy az övé volt, csak annyira nincs a jelenben, hogy észre sem vette, hogy csengetve tovább ment az útja, ő meg nem.
Rá akarok gyújtani.
𝄠
Végül… akárhogy próbálkoztam, nem ment. Egyszerűen nem tudtam lenyomni az ócskára kopott bornzkilincset, s átlépni azt a fényesre súrolt küszöböt. És a legnyomasztóbb az egészben az volt, hogy nem én magam döntöttem arról, hogy nem megyek be, hanem egy agyon nyúzott rongyba tekert hajléktalan, aki nekem ütközve zökkentett ki a gondolatmenetemből.
A vén valamit habogott fogatlan szájával, de egy szavát sem értettem; talán elnézést akart kérni. Az esernyőm kemény vásznán pattogtak az esőcseppek szüntelen, én meg csak bámultam sántító alakját, míg el nem tűnt előlem a Hollán Ernő szűk utcájában. Ezután realizáltam csak, hogy már másfél órája ott álltam azelőtt a bizonyos mahagóni ajtó előtt mustrálva azt, hátha valaki kinyitja.
A Jászai felé vettem az irányt. Haza akartam menni. Túlságosan nyomott a szmogos fülledtség, az emberek furán nyúzott és meggyötört arca. Mélyebb letargiába az taszított, hogy egy nappal közelebb kerültem a Halálhoz.
Egyik villamos ment el a másik után, s mindegyik vitt magával megannyi embert, de én maradtam. Habár fel akartam szállni, de nem tudtam. Valami folyton azt súgta, hogy most még visszafordulhatok, még megfoghatom azt a kilincset és kinyithatom azt az ajtót. Ki egy másik világba.
𝄠
Rágyújtottam. Fekete gyújtómmal gyorsan lángot adtam a számból kilógó, dohánnyal teli papírdarabnak. Az első szívás mindig a legmélyebb. Meg az utolsó. Őt a távolba révedve, engem meg őrá bámulva ért. Így ért minket az a pillanat, a másodperc tört része alatt, ahogy a soron következő villamos csengetésébe rövid, de velőt rázó sikoly társult. A lány lelépett a villamos elé. Egyszerre szakadt fel bennem a “Jézusom, ne!” és a “Mi történik!?” bizonytalan érzése. Nem ő sikoltott, hanem egy szintén megállóban várakozó idősebb hölgy.
A villamos tempósan besiklott a megállóba, de a fékezés is éles volt. Egy rövid ideig megállt az idő. A felreppenő galambok csak lebegtek, a hulló esőcseppek egészen lelassítottak, akkor ott hirtelen senki sem pislogott. Mintha egy hatalmas vákuum beszippantotta volna a zajokat, a forgalmi zaj is eltűnt, csak a csilingelés és a sikoly éles hangjai marták az ember fülét, de már inkább belülről. Belülről és a múltból karmoltak vissza.
Nem tudhattuk, a következő pillanatban milyen látvány fogad bennünket, erre senki sem lehet felkészülve. Nem tudtam, hogy képes leszek-e megmozdulni, mert ha mozdulok, múlásra kényszerítem az időt, akkor megtörténik a következő pillanat és az egyszerűen végzetes lehet. De a galambok csaptak egy újabbat a szárnyukkal és a föld feletti esőcseppek koppantak a talajon. A következő pillanat elért mindannyiunkat. Hamu pergett le a számból lógó cigarettából. Átért a túloldalra?
𝄠
Menjek? Ne menjek? Akarjak találkozni a Halállal, vagy kerüljem még egy ideig? Mert végtére is előbb utóbb úgyis keresztezzük egymás útját.
Áporodott szagfoszlány kúszott az orromba, amolyan ázott kutyára emlékeztető. Majd hirtelen egy erős fertőtlenítő odőr párosult a szmoggal keveredett kutyáéhoz, s amint ezt megéreztem, szívem összeszorult; alig bírtam megmozdulni.
Ott állt a túloldalon a pirosnál magasodó alakja, várta, hogy a lámpa zöldre váltson. Nem volt nála esernyő, csak tűrte, hogy a szakadó eső tisztára mossa fertőtlenítőtől bűzös bőrét, de azt képtelenség lett volna.
Időm sem volt gondolkodni, vagy döntések elé állítani magam, hogy hagyjam, hogy visszavigyen, vagy felszálljak az éppen érkező sárga villamosra; egyszerűen csak megindultak pálcika lábaim, és megállás nélkül vittek a Duna irányába. Piros esernyőmet a szél kicsavarta a kezemből, de abban a pillanatban nem érdekelt, hogy agyon ázom. Eszeveszett módjára futottam levegő után kapkodva, míg a híd elején zihálva térdre nem rogytam. A tüdőm nem bírta, sőt az egész lényem nem bírta a fizikai megerőltetést. A gyógyszerek túlságosan szétették a szerveimet.
Abban a momentumban megragadott egy erős szorítású kéz, és éreztem, hogy fel akar húzni a hömpölygő esőtől sikamlós aszfaltról. A furcsa viszont az volt, hogy nem éreztem azt az erős fertőtlenítő szagot az orromba mászni. Ettől olyan megkönnyebbülés járta át teljes lényemet, hogy könnyeim önmaguktól indultak meg, és ez valamiért mosolygásra késztetett.
𝄠
Átért, elesett, zihált és zokogott. Nem is tudom, hogy érezte-e, hogy rázza a sírás. Talán észre sem vette, mert a szakadó eső egyébként is hidegen áztatta az arcát, de könnyezett. Könnyen lehet, hogy szánalmas látványt keltett, de én nem szánalmat éreztem, hanem tiszta részvétet. Mert a szánalomból hiányzik az együttérzés és benne van a felsőbbségtudat. Az érzés, hogy semmiképp sem voltál, vagy, vagy leszel a helyében és nem is akarsz. És az undor. De én csak részvétet éreztem. Mint aki már volt, van és lehet is még ugyanabban a helyzetben és jól ismerem a keserűséget, ami a könnyekkel együtt egy egész embert az aszfaltra mos.
Nyúltam felé, mert ekkorra odaértem őhozzá, de észre sem vette a kezem. Vajon a fuldokló észreveszi a mentőövet, ha kidobják neki, vagy idő kell? Így hát felhúztam. A tehetetlenség elnehezítette, de könnyű is volt, mint akiben már kevesebb a lélek. Nem nyom annyit.
Tudtam, hogy határozottan kell cselekednem, mert ha túl gyengéden húzom fel és netán visszahull a nedves utcakőre, annak beláthatatlan következményei lesznek. Aki az imént összeesett, nem hullhat el még egyszer. Azonnal. Az örökre elvenné a hitét. Erősen húztam felfelé hát. Elmosolyodott. És csak még jobban sírni kezdett.
Sírás közben mosolyogni, pont olyan, mint a szivárvány. Mintha egy halovány reménysugár is átjárta volna ködös tekintetét. És hála is, afféle hálás megkönnyebbülés. Talán rosszabbra számított. Mármint a tekintetben, hogy ki ragadja meg őt és rántja magával. Én most végül felfelé húztam. És visszafelé. Valami sötétből és homályosból fel és vissza. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom, vagy hogy egyáltalán kell-e bármit. Azért megkockáztattam.
𝄠
Csak néztem Őrá, és vártam, hogy mondjon valamit. Valamit, akármit; azt még én magam sem értettem, miért várok ekkora vággyal. Kinyitotta keskeny száját, s a nedves esőszag mellett is erősen éreztem dohánytól füstös leheletét. Csípős volt, marta az orromat, de megnyugtatott. Megnyugtatott, hogy nem fertőtlenítő szagú.
Még mindig fogta, nem… inkább szorította a karomat és elveszett barna szempárjával úgy meredt rám, mintha én lennék az, aki az imént húzta volna föl a mélyből.
Ismét szólásra nyitotta esőtől csillogó ajkait, de csak úgy mint előbb, semmi érdemleges nem csúszott ki közöttük. Sötét, rövid haja tincsekbe állt, és homlokára simulva keretezte karakán arcát. Amolyan durva, feszült külseje volt, ami távolságra késztethette a vele találkozókat, de én nem tartottam vagy féltem tőle. És már attól sem, hogy elvisz magával a Fertőtlenítő, mivel eltűnt a sűrű, szürke esernyők seregében. Vagy talán mi tűntünk el Ő előle, már nem is tudom igazán.
Aztán végül csak mondott valamit mély, rekedtes hanggal, de a villamos éles csikorgása és a munkából hazainduló sápadt emberek zaja elnyomta azt.
– Tessék? – Még én is meglepődtem milyen erőtlenűl kérdeztem vissza.
𝄠
– Jól vagy!? – kérdeztem még egyszer, hangosabban, mert nem hallotta elsőre. Nincs mit ezen csodálkozni, valószínűleg sokk hatása alatt volt. Különben én is. Nem emlékszem a momentumra, amikor elindultam felé, nem emlékszem az elhatározásra, hogy felé nyújtom a kezem, már csak azt vettem észre, hogy megtörténik.
Nagyon színes ruhái voltak, de a tekintete szürke volt, ő pedig sötét. Nem igazságos az élet, hogy tarka ruhás lányokra sötétítőt húz. Valamit motyogott a kérdésemre, talán zavarban volt, mert utolérte a felismerés, hogy mi történt, vagy mert valaki a kezét fogja, mit tudom én. De úgy tűnik “igen”-nel válaszol, hogy igen, jól van. Pedig hát nincs. Kinek hazudik? Mondjuk mind hazudunk. Legfőképpen önmagunknak. Aztán felállt, elengedtem a kezét és porolni kezdte magát. Teljesen feleslegesen, víz és sár nem leporolható. Aztán újra kérdeztem.
– Tudok valamiben segíteni? Felhívjunk valakit, hogy érted jöjjön? Miért indultál el!?
Az utolsó kérdést megbántam. Miért kérem én számon? Mi volt ez az indulat a hangomban? Hogy jövök én ahhoz, hogy mint egy igazi barom, dühödten számon kérjek egy fiatalabb idegen lányt? De csak úgy kicsúszott. Ezt sem terveztem el, mint ahogy azt sem, hogy odalépek hozzá és felsegítem. Pedig nem vagyok egy gondoskodó típus.
Ezekben a meghatározó pillanatokban az ember igazán nem érti magát. Azt érti, hogy nem érti, de azt nem tudja, miért. Nem tudja, miért cselekedett úgy, ahogy, ezek csak idővel kerülnek a megfelelő helyre, az események láncolatában csak a múltba való visszatekintés tartogatja a megfelelő válaszokat. Akkor nem tudod. Később majd megérted. Ez is egy ilyen pillanat volt. De ezt egyikünk sem tudta. Én legalábbis biztosan nem.
Kommentek