A vásár kettőn áll. Közös történet, különböző karakterek – így merültünk el abban, hogy mit mesélnek nekünk ők, akikkel nekünk is meg kellett ismerkednünk korábban és akik most életre kelnek egymás fantáziájában. Együtt indultunk el ebben a történetben a lánnyal, akinek a neve mindenkinek tetszik, ahogy tettük ezt Szent Jakab útján is. Közös utazás. A kezdőhangot ő adta meg.
A következő történetet közösen fűzzük azzal az emberrel, aki a legtovább elviselt. A történet fonalát egymásnak adogatjuk. Induljunk.
Hangjának mély csengése csillapított szívem ütemén, de amint agyam felfogta mondandójának jelentését, semmivé lett az a békesség.
Csak álltam és néztem. Erővel. De nem láttam. Minden olyan ferdén sötét lett hirtelen, nem a szememnek, hanem sokkal inkább az elmémnek. Pedig az imént motyogtam el, hogy jól vagyok, hát akkor legyek is jól!
Kihúztam karomat csontos ujjai közül, de továbbra is éreztem tenyerének tüzes melegét. Nem tudtam eldönteni, hogy az a jó fajta érzés terjed szét keze helyének pontjából, amely megnyugtatja a zavarodott lelket, vagy az, amely újra a földre kényszerítve kíván összezúzni.
Lehajtott tekintettel figyeltem a végtelennek tűnő vízcseppek robbanását az aszfalton, majd a lábamat, és rajta a lében lötyögő mustársárga cipőmet. Fejem súlya mintha ólom lövedékkel lett volna nehezítve, keményen húzott lefelé.
– Hazatalálok egyedül is…
Megindultam Buda irányába egyenesen, de akárhány lépést tettem, olyan volt, mintha a Margit híd párában úszó másik vége egyre csak távolodna tőlem. Akarva kényszerítettem magam előre, hogy a hidegtől vacogó testem alig bírta tartani a lépést velem. Akárhogy erőlködtem menni, egyre csak lelassultam, majd aztán megálltam pár lépés után. Nem én akartam, hanem a testem.
Szívem sajogni kezdett, remegő kézzel kaptam mellkasomhoz, hogy csillapítsam a fájdalmat, de az nem szűnt. Összeszorítottam fogaimat, úgy hogy már az állkapcsom is nyilalva reccsent egyet.
KI AKAROM NYITNI AZT A KIBASZOTT AJTÓT! – üvöltöttem némán. Zihálva, zokogástól fuldokolva indultam meg csontlábaimmal az ellenkező irányba. Úgy hittem, hogy suhanok, csakúgy mint a mellettem robogó szmogot köpködő autók. Rohantam. Vissza oda, ahol egy ostobán aggódó, de kérdő tekintettel figyelő alak állt meredten, míg bele nem csapódtam. Bele egyenesen a kemény mellkasába. És szorítottam. Szorítottam, ahogy csak bírtam göcsörtös ujjaimmal. Úgy mint még semmi mást soha.
De nem én döntöttem. Most sem én döntöttem így.
𝄠
Félelmetes, nem? Hogy mennyi rohadt eső le tud esni egy novemberi napon. És az is, hogy milyen bambán tud az ember szája ketté nyílni, amikor valami igazán meglepi. Az ámulat… Tehetetlenül állunk az eseményekkel szemben. Oly dicső mű az ember… és oly gyarló tud lenni a legszentebb pillanatokban. “Hát ma már kurvára elég belőletek.” Erre gondoltam szégyenteljes módon, miközben a tarka ruhás lány hozzám szorította magát.
Aznap tizenegy tanítványom volt a Zenedében, hasonló korú lányok és fiúk, mint ő és az igazat megvallva már egyáltalán nem kértem belőlük. Ahogy ezek tudják kalapálni a billentyűket. Az valódi szentségtörés. De bánom is én, mi törik még darabjaira. És egy ilyen meg össze vissza rohangál a forgalomban és nekem szalad.
Miután elvégeztem a Konzervatóriumot nagy reményekkel indultam el a zongoristák fekete-fehér ösvényén. Sok, mit sok, rengeteg buktatója van annak, ha az ember művészként akarja keresni a kenyerét. Nem is ment. Jobban mondva egy ideig igen, de aztán a zenélésért kapott fizetést ki kellett egészíteni óraadással, azután pedig már az óraadást kellett kiegészíteni zenéléssel. Azt már nem a pénzért, azt már azért, hogy ne roppanjak össze. Erre, vagy valami ilyesmire gondoltam és átkoztam az egész bagázst. A tanítványaimat és a lányt, a konzit, a megalkuvást meg persze legfőképpen magamat. Silány vagyok, öregszem. Nyolcvannyolc billentyű a zongorán. Négy a szívben. Azt a nyolcvannyolcat tudom működtetni. A négyet nem. A dohányzás sem tesz jót neki, mondják. Az sem, hogy tarka ruhás, szürke tekintetű lányok, mint egy ketrecbe zárt állat, rohannak eszüket vesztve.
Nem tudtam, mit tehetnék. Nem tudtam, hogyan toljam el magamtól. Mégis, mit fognak gondolni rólunk a körülöttünk állók? Félve sandítottam jobbra aztán balra. Vártam az undorodó és ítélkező tekinteteket, hogy egy velem korú férfi mit ölelget egy ilyen korú lányt. Hunyorogva és megfeszült ajkakkal mértem fel az okozott kárt. Rájuk néztem. Akkor már őket is gyűlöltem. Mert úgy tűnt, hogy tulajdonképpen senkinek sem tűnt fel az abszurd jelenet. Senki még csak fel sem kapta a tekintetét.
Nektek ennyit számít, ha egy fiatal lány veszélybe sodorja az életét? Ennyire puha és védelmező vatta a közömbösség? Magatok köré építitek. Fehér, áthatolhatatlan és fullasztó. A vattátok fertőtlenítővel átitatva kábít el titeket és bódít távolabb a valóságtól.
Dühös beethoven-i mollok robbantak a fejemben. Mert bármi megtörténhetett volna… én is lehettem volna nemzetközi díjakra érdemes zongorista és a lány is lehetne most halott. És akkor most egyikünk sem állna itt. Tudod mit? Ha ennyire eltakar bennünket a vatta-fal, akkor szoríts még. Akkor még el se engedj. Akkor még szoríts jobban!
Beethoven-t kezdtem dúdolni.
𝄠
Vajon egy ismeretlen – aki furcsa mód olyan idegennek és távolinak tűnik mindamellett, hogy a sorvadásnak indult izmaim megállíthatatlanul vonzottak testéhez – képes gondolatokat olvasni? – terjedt szét a kérdés elmémben, s pillanatokkal később még több burjánzott be mellé. Mint valami penész, ami egyik nap a szobád sarkában élősködőként tanyázik, majd másnapra már csak azt veszed észre, hogy fordult a kocka, s te váltál élősködőjévé annak a bizonyos maszat rengetegnek.
El tudsz vinni a mahagóni ajtóhoz? Meg tudod fogni azt az agyonra járatott kilincset? Lenyomnád nekem? És biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék a saját lábamon besétálni abba a terembe… így hát karjaidba fogva vinnél oda? Oda, ahol talán a Kaszással való találkozásomat egy másik naptári évre datálhatnám.
Éreztem szívének furcsán lassú dobogását, mintha ő nem is futott volna hosszú métereket a megállótól. Éreztem hatalmas tenyerének melegségét lapockámon, és azt is, hogy magas alakja görnyedten tornyosul felém, mint valami védelmező. Hogy az esőtől védett, vagy másoktól, vagy talán magamtól… nem tudom. Majd éreztem másik tenyerét a nedvességtől hideg fejemen, hogy azt dohánytól szagos nyakához bujtassa. És az óra folyamatos kattogása megállni tetszett agyamban. Akkor és ott nem voltam tudatában az idő múlásának, és hogy őszinte legyek, egész lényem létezésében sem.
Őrült vagyok én? De hát ez sosem volt kérdés.
Feltekintettem, és bár az aláhulló vízcseppek elhomályosították borostás arcát, de azt láttam, hogy pont ugyanolyan tekintettel néz énrám, ahogy én őrá.
– Valahogy el kell érnem, hogy a Fertőtlenítő találkozzon a Kaszással. Segíts!
𝄠
Mikor lenéztem rá, reméltem, hogy megnyugvást találok a tekintetében. Hogy akármennyire is lélekszaggatóak voltak az előző percek, most majd azt látom, hogy sikerült megnyugodnia. Hogy kisírta magát, vagy mittudomén, meg volt a nagy performansz, amikor is ő, mint űzött vad a villamos elé lelép, mindenkiben feltör a rettenet, de ő, a lány, akit mosolyogni akartam látni, mintha mi sem történt volna tovább szalad a túloldalon, taps, meghajlás, függöny. De nem. Éppen hogy semmilyen megnyugvást nem találtam a szemeiben. Zavart igen. Meg félelmet. Egyenesen rettegést! Bizonytalanságot. Fáradtságot. És még több félelmet – azt igen. Pedig mennyire reménykedtem, hogy egy atyai fejsimogatással és néhány “azért legközelebb mégis csak légy óvatosabb!” dorgálással tovább engedhetem és akkor én is haza mehetek innen és nem ázunk tovább. Ha csak szikráját is felfedeztem volna bármi reményt keltőnek a szürke szemeiben… De mit tehettem volna? Mennyire kell gyalázatos emberi lénynek lenni ahhoz, hogy az ember képes legyen sorsára hagyni egy ilyen elveszettet?
– Hova szaladtál? Vagy hova kéne menned? – tettem fel a kérdéseket, amikkel reméltem, hogy tovább haladásra ösztökélem a lányt.
Vagy nem is akartam igazán, hogy tovább álljon?
Semmi válasz. Nem tudom honnan jött és hová tart. Nem tudom, miért akartam olyan istenverte nagy erőkkel látni mosolyogni. Nem tudom, mikor hullott ki a számból a cigaretta, amire rágyújtottam. Most egy újabbra vágytam bitangul. És akkor végre válaszra nyitotta a száját és erőtlen hangok hagyták el a torkát: “Valahogy el kell érnem, hogy a Fertőtlenítő találkozzon a Kaszással. Segíts!”
A hideg rázott az egésztől. Nem tudtam mire vélni és eltoltam magamtól a lányt, de el nem engedtem a vállait. Fürkésztem őt, hogy most mégis mire számít egy ilyen mondat után és hogyan kéne ezt értenem, de valahogy nem láttam rajta, hogy ő furcsállná azt, ami elhagyta a száját. Aztán az jutott eszembe, hogy ha ez a kis pálcikalábú valami pszichiátriai eset, jobb ha higgadt maradok vele és akkor már elvettem a kezeim a válláról egy biztató veregetés kíséretében. Csak elővettem már azt a cigarettát. Meggyújtottam, beleszívtam és a füstöt csukott szemmel fújtam ki, fejem felemelve. Ösztönös reakció lehetett ez, mert pont úgy viselkedtem, mint aki egyáltalán nincs jelen a helyzetben és valóban, nem is akartam jelen lenni. De az égre nézve, miután kinyitottam a szemem, egyet láttam: szürkeséget. És akkor arra gondoltam, hogy minden szürkeség arra hivatott, hogy egyszer eloszoljon. Ezért lenéztem a lányra, bele a szürke tekintetébe és megkérdeztem.
– Ki találkozzon kivel? – és a pokolba kívántam a cigarettát, mert a lány kicsit köhögni kezdett tőle.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: