Huszonkettedik – Lara mesél

Egy létra. Sötét. Egy ódon szekrény. Snitt. Egy rekesz üres borosüveg. Snitt. Csak pislogok. Aztán hosszú sötét. Végül is úgy döntök, hogy hiába a fakó és molyrágta lepel a szemem előtt, leemelem inkább róla, hadd lássam élesebben a szörnyeket. Mert emlékszem, hogy sok-sok évvel ezelőtt szörnyek kapdostak felém ezen a helyen, de az is lehet, hogy csak pár perce történt. Nem tudom, mert a sötétben feküdtem és a sötétben nincsen idő, azt hiszem. De hiába tépem le magamról a pókhálókat, szinte ragadok tőlük, nem nyúl felém senki. Lassan hozzászokik a szemem a sötéthez és egyre inkább látom a tárgyak körvonalait, amiket azelőtt ismertem. Bármire megesküdtem volna, hogy tudom, mik ezek, de képtelen voltam őket megnevezni. Most azt sem tudom, miket láttam az előbb pislogás közben. Mi ez, ami rajtam van és miért szakadt? Annyira hideg a kő alattam, inkább felállok. Elhamarkodott döntés…remeg a lábam, mi történt, miért vagyok ilyen gyenge? “Tessék összeszedni magad … ! Szedd össze magad … !” Mi a … ? Mi a nevem? Hogy hívnak!? Mi ez a csillogó fény ott?

Ha valami csillog a sötétség ellenére, az máris bizalom gerjesztő, úgyhogy, mint egy őrült bogár, úgy követem a fényt. Dohos a levegő, most veszem csak észre. És penész szagát érzem, facsarja az orrom. Miközben haladok a csillogó felé, egyre több tárgyat ismerek fel. Rájövök, hogy létrát láttam és szekrényt, de több bútor is áll itt, letakarva, használatlanul, holtan. A szakadt leplek alól ki-kivillan a színük, anyaguk, formájuk és meg van már! Ezek az én bútoraim. Régiek, gyerekkoriak és van még itt néhány az előző lakásomból. Úgy érzem, mintha beszélnének hozzám. Mintha azt akarnák, hogy fedjem fel őket, hogy újra lássanak napfényt és életet, hogy újra hetente letöröljék róluk a port. Hiába, egy pince a múlt temetője. Igen! Egy pincében vagyok. Furcsa ez … ugyanis nincs pincém. Vagy mégis lenne? Tulajdonképpen még a nevemet sem tudom, arra meg emlékszem, hogy van-e pincém, vagy nincs? Megállok. Itt egy hinta. Ez nem az enyém, soha nem láttam még. Rózsaszín pokróc takarja. Én pedig nem ismerem, de ráülni soha nem akarnék. Tovább is megyek, de ahogy visszapillantok, eltűnik. Hogyan tűnhet el egy egész hintaágy? Csontjaimba hatol a balsejtelem, velejéig ráz a tudatlanság, ereimben a kétely pumpál. Csak a “csillogóra” szegezem szemeim és ahogy odaérek, megállok előtte. Ez egy tükör.

Egész valóm látom benne, fakerete poros, az üveg torzít, néhol megütődött, ott fekete. Látom már magam. Látom, aki vagyok. Lara vagyok. Látom a barna hajam kócosan, tincsekben csüngeni, látom a szakadt zöld nyári ruhám és látom a piros rúzst elkenődve ajkaimon. A bőröm sebes és véraláfutások festik kékre-zöldre. Olyan vagyok, mint egy festékpaletta, amin a színek összekeveredtek és összefolytak. Saját szemembe nézek. És csukva van. Rémület lesz rajtam úrrá. Mi ez a hely? “Könyörgöm, engedjenek ki! Könyörgöm, engedjenek ki!” Nem értem miért, de a tükrön dörömbölök, egészen addig, amíg kitörik az üveg. Nagy darab szilánkok hullnak alá és a csörömpölésük olyan éles, hogy visszhangot ver és emlékeket is. Alvó emlékeket ver fel a fejemben. Ezekben az emlékekben pedig nem tudom, hogy sikolyokat, vagy kacajokat hallok. Felemelek egy kitört szilánkot remegő kezemmel. Ahogy ebbe belenézek már látom a szemem, barna írisz. Aztán egy vörös csík folyik végig a tükörképen. A vérem. Hogy kerül az ide? Nyilván ahogy a tükröt ütöttem, megsértettem a tenyerem a kihulló szilánkokkal, jut eszembe az egyszerű válasz. A sötét csík lassan folyik végig alkaromon hűvösen és semmi jót nem sejtetve. Különös, de fájdalmat nem érzek. Szinte gyönyörködöm ebben a kiszámítható helyzetben. Hiszen, ha valaki megsérül, vérzik. Ez olyan szép. Ez olyan valóságos. Végre valami valóságos! De minden más miért ilyen másvilági ebben a pincében? Gyűlöletes rémálmok gyötörtek világ életemben, de ez nem álom. És még mindig a pirosló alkarom figyelem, amikor távolról a nevem vélem hallani. Szólongatnak, mintha hívnának, de fogalmam sincs, honnan jön és azt sem tudom, hogy merre lehetne innen kijutni. Paradox. Ha engem hívnak, miért vagyok bezárva? Ha engem hívtok, gyertek és engedjetek ki!

Azt hiszem napok teltek el így. Hallom a nevem, állok a tükör előtt, mert minden más megrémít ebben a pincében és a szilánk a kezemben van. Csupán néhányszor hangzik el a Lara kiáltás. Miután először hallottam a nevem, elindultam kijáratot keresni, de ajtót, ablakot, vagy akár egy kicsi rést, még annyit sem találtam. Rábukkantam egy lépcsősorra, de ha felmentem rajta, ugyanoda jutottam, ahol először pislogva felébredtem. Úgyhogy a tükör előtt állva éreztem magam egyedül biztonságban, ott talán a fény is több volt, ami egyébként fogalmam sincs, hogy honnan jött, de így aztán ott maradtam. A tenyeremből induló vérzés elállt, a karomon a vér megszáradt és eltűnt. Aztán egy vérpatak újra és újra elindult ugyanonnan akkor, amikor a nevemet hallottam. És a szilánkot képtelen voltam eldobni. Néha felkiáltottam, hogy “Engedjetek ki!”, de semmi nem történt. Egyszerűen semmi. Próbáltam a hívó hangra koncentrálni. Azt hiszem néha egy férfi hangját hallottam, ami olyan volt, mintha bársonyt érintenék az arcomhoz és egy kisfiúét, ami olyan volt, mintha egy harang kongana a mellkasomban.

Kezdtem feladni. Kezdtem úgy érezni, hogy ezek a szilánkok arra lesznek jók, hogy végig szántsák ereim és véget vessenek a rémálomnak, amiből képtelenség szabadulni. Kezdtem azt hinni, hogy már meg is haltam. Csak egyik gondolat sem jelentett megoldást. Ugyanis, ha nem érzek fájdalmat, akkor ez nem egy rémálom és nem tudok felébredni. Ha a seb a tenyeremen újra és újra vérzésnek indul, de nem vérzek el, akkor nem tudok meghalni. Ha már meghaltam, akkor úgyis ez a sors vár rám az örökkévalóságban. A tükör előtt, mint aki összecsuklott, hallom a remény hangjait a reménytelenségben. A kiút nélküliségben. A múltam és ki tudja még minek, vagy kinek a fogságában.

“Lara, Lara!” De várjunk csak! Az egyik hang nem ezt kiabálja. Az egyik hang mást mond. A kisfiú hangja más néven szólít. A kisfiú nem Larát hívja! A kisfiú Anyát mond! “Anya, Anya!” Hogyan felejthettem el? A fiam rám vár, értem kiált és nem tudok válaszolni, nem tudok ott lenni! Hogyan lehetséges ez? Ki engedi ezt meg, ezt a szenvedést? Meddig tart még!? Meddig tart még!? Véget vetek ennek. Nem bírom ki, lehetetlen. Újabb szilánkért nyúlok a tükör támláján, mert … de … de mi ez? Ahogy a tükörhöz nyúlok, a kezem a semmibe ütközik. Hogy lehet, hogy az üveglap mögött nem volt semmi? Megnyugszom hirtelen. Ez az újabb lehetetlen helyzet békét hoz. Békét a békétlenségben csak egy zaklatott lélek nyerhet igazán. Megkerülöm a tükröt. És meg tudom kerülni. Nincs mögötte semmi, de hátulról hozzáérve ott a támla. Hátulról megérintve ez nem egy üres keret. Elölről viszont át tudom rajta dugni az egész karomat. Felnevetek. Eddig hogy nem vettem észre? Kiütöm a maradék szilánkokat és hátra sem fordulok, úgy lépek át a Tükörvilágba. Lesz, ami lesz kislány, lesz, ami lesz…

– Doktor úr, kilenc hét. Kilenc hét telt el. De a betegünk felébredt.

– Lara? … Lara!

Egy fehér maszkos. Sötét. A kisfiam. Snitt. A szerelmem. Snitt.